Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 2. szám - Győrki Edina: Illyés Rónay-tükörben
26 Úr Dunatáí • 1999. iúnius ennek a férfias, illúziótlan lírai realizmusnak az értékeit, de Illyés „új verseiben minden szépség ellenére is sokszor túl sok a programmbeszéd és a vezércikkszerű.” Úgy látja, „mintha egy lírai természet csöndes meghasonlásának volnánk tanúi, szenvedésének, füsttel-korommal égésének egy kevésbé lírai korban, egy korban, melyet a költő túl aljasnak érez és túl súlyosnak, túl föladatokkal terhesnek ahhoz, hogy igazi lírizmusát megzendítse.” A recenzió második felében pedig strófáról strófára elemzi a Megjelenik című verset, mely ellen a vallás gyalázásának gyanúja merült fel. Az elemzéssel - egyéni felfogását közvetítve - bebizonyítja, hogy „népies vallásos fölfogásról van szó, s ez a népi vallásos szemlélet igenis ilyen, ennyire közelinek érzi a szent személyeket s ennyire nem áll naiv szeretetében katonás három lépésre tőlük.” Ezt leszögezve a következő sorokkal zárja a rövid tanulmányt: „Voltaképen az egész magyar népi vallásosságot és vallásos képzeletet minden bájos melegségével és minden élményien tragikus, halálsejtelmes s e halál elől a szentekhez ragaszkodva odabúvó hangulatával tűzzel-vassal ki kellene égetni, ha ez a vers... gyalázása a vallásnak. Meggyőződésünk azonban, hogy semmiképen nem az, s nincs az a szigorú teológia, amely annak minősíthetné, ebben a kérdésben pedig egyedül az a hivatott. A vers értékéről lehet vitatkozni, elismerni Ízlés dolga.” 1940-ben jelent meg a Nyugatban Antológiák címmel egy kritikája, melyben két antológiáról és hat gyűjteményes kötetről ír, többek között Illyés Gyuláéról is2: „Illyés Gyula pályája, úgy, amint most, összegyűjtött verseiben előttünk áll, mármár kész magyar verstörténet - egyetlen költőben. E tagoló szabadvers, - hol a tagok alatt klasszikus ritmusok bújnak át, hogy a sorokat szinte skandálni lehet, - lassan tömörülni, keményedni kezd. Közeledik ismert ritmusképietekhez: Balassa-sorra hibáz rá..., ahol még a szótagszám nem merevedett meg; egy-egy versén szépen figyelhető meg: hogyan kötődik a tagokban a szótagszám s vele hogyan rögződik a cezúra... A tizenkettesek mind szabályosabbak, - sokszor klasszikus Berzsenyi-sorok szárnyalásával és sokszor kócosán, már-már prózába áthajolva. Nincs sorfajta, melynél a prózává kopás veszélye nagyobb lenne, mint a magyar tizenketteseknél. A Buda halála végérvényesen kiművelt tizenkettesei után úgy tűnt: újat adni e formában lehetetlen. Illyés Gyulának sikerült, mert élőiről kezdte, valahol ott, ahol a magyar vers a középkorban, amikor - sokban latin minták után - keményedni, szabályokba törni kezdett: viszont Illyés sokszor ellenkező végletbe esett: a prózába. A Szálló egek alatt s még inkább a Rend atomokban szakít is e sorfajjal... Az uralkodó azonban itt már a jambus. Lomhán és ápolatlanul: »lassan támad, megvárja visszhangját«... Közben azonban - s mind érezhetőbben - az a titokzatos valami, ami verssé teszi a verset,... rímen, ritmuson, a forma
