Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 2. szám - Győrki Edina: Illyés Rónay-tükörben

Györki Edina • Illyés Rónay-tükörben

27

emelkedettségén, kötöttségén túl, egy körrel beljebb húzódik: a mondatba... a vers mondatokban születik s a vers formáló elve: a mondat. S ezt a mondatot verssorokká nem a hangzás tördeli...; önként bomlik szinte szintaktikai egységekre, s megint csak tagokra, olyanformán, csak higgadtabban, vezetesebben, mint a kezdet szabadverseiben. S a rím itt nem dísz, nem is kényszer: szerves része, nyomatékosítója a versnek, - majdnem hogy hangsúlya.”

A következő évben Illyés Gyula összegyűjtött verseiről írt a Sorsunk ban.3 Úgy gondolja: „Egy-egy »összes versek«: merész csapás az idő iszaposán nyüzsgő áradatából kifelé; már-már dokumentum is. Az »összes« helyett néha talán szebb volna a »válogatott«: a legmagasabb hang... De ki figyel ma a legmagasabb hangra? A költő sietve vállalja csenevész gyermekeit is, és féltő szeretete érthető, megbocsátható. Teljes művét adja, s igényt tart rá, hogy műve egészét nézzük. Fejlődését, kitérőit, ingadozásait, együtt az egészet, a gyengét és az izmosat, a Sturm und Drang kamaszhevét s a férfiszó nemes zengését: mindent. S a szemlélő elgondolkodhatik rajta... nem bátrabb mozdulat-e a »tűzbe felét!« - mint e szeretve-melengetés?” Azzal, hogy e súlyos kötetet leteszi elénk a költő, kihívja a számonkérés kérdéseit, s a pálya is fontos lesz az olvasónak. Rónay szerint a költőnek vállalnia kell „az örök hűtlenséget ahhoz, aki tegnap volt, megtagadni minduntalan önmagát, hogy igazán önmaga lehessen” - s sokszor ez a legnagyobb hűség.

Kritikájában sorra veszi Illyés eddigi köteteit, bemutatva költészetének fejlődését, alakulását: első kötetéről, az 1928-ban megjelent Nehéz földről úgy gondolja, „lompos, hosszú sorok, monoton vallomások” alkotják, hogy valójában félig próza. A kötetet „lomha belső lüktetés tagolja... Van benne valami ömlő nehézkesség, - kevés kötetre talál így a címe! - valami friss, nyers, tisztán feltörő erő, s valami antik feszesség e szétnyúló mondatokban: ügyetlen klasszikus utalásai mellett meglep egy-egy váratlanul teljes jelzője, kapcsolata, szóképe, s egy-egy finom sejtése, szándékos reminiszcenciája”. Nem birkózik szerinte a fiatal Illyés a verssel, magától indul el benne az, amit mond. Nyomon követhető a magyar tizenkettes kialakulása, „a frissen születő, tagról tagra csobbanó ritmus Illyés igazi »népiessége«.” Legjobban verseinek alkata vallja meg, hogy a nép fia. Legtöbb verse úgy hat e népi költőnek, mintha Horatius ódáit olvasnánk „Berzsenyin át, magyarrá tüzesedve”. Első szavával ráhibáz arra a népiességre, amely felemel és gazdagít. Következő kötetében, a Sarjűrendekben (1930) már csak ritkán tűnnek fel az előző kötet hömpölygő sorai, „s ha feltűnnek, élesek és kemények; keserű szisszenéssel suhint a ritmusuk, mint a zsellérharang ostorcsapása.” A Nehézföld egyfolytában áradó lendülete ebben a kötetében már „viharban ázott földek heves szagá-