Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 1. szám - Töttős Gábor: 1848/49 emlékei Tolna megye irodalmában
Töttős Gábor ■ 1848/49 emlékei Tolna megye irodalmában 77 sek szerzője. Jószerivel ő az egyetlen, aki belülről látta Paszkievics táborát a magyarok szemével, s benyomásait meg is örökítette Szellemi omnibus kéjutazásra az élet utain című művében. „Az orosz a világ legjobb katonájának tartja magát, és valóban önmegtagadása, halál megvetéssel páros türelme bámulatos. Kinek legelőször ötle eszébe a katonát »lövőgép- és ágyú eleségnek« nevezni, bizonyára orosz katonát értett alatta. Valóban különös, hogy néha a rabszolgai szellemnek az a hatása, mi a magasztos lelkesedésé. »Veszve a csata! lásd hogy hullanak mieink előttünk, utánunk, körülettünk« - így szóla társához az orosz katona. »Mi közünk nekünk ahhoz, feleljen érette a parancsnok« - mondá kacagva társa. »Hát nálatok mikor lesz már egyszer forradalom?« - kérdé az itt volt oroszoktól valaki. »Mihelyt ő felsége parancsolni fogja« - felelte egyikök.” Több leírás bizonyítja azonban, hogy a csaták után a fogságba esettekkel emberségesen bántak mindkét oldalon. Ennek különösen megható példáját írta meg Egy táborkari honvédtiszt álnéven Than Mór, amikor Dunaföldvár szülöttéről, a későbbi teljes magyar Shakespeare-kiadás pénzelőjéről fenntartotta a Tomory Anasztáz, mint pópa című anekdotát. „Sarkadon, mikor már orosz fogságban voltunk, többen meghúzódtunk egy házban, hová meghívtuk magunkhoz az utcán tévelygő Aulich tábornokot is, kivel együtt fogyasztottuk el az ott 20 forinton (magyar bankón) vásárolt libát. Ebben a házban egy orosz tábori pópa feküdt kolerában; nagyon pusztított a járvány közöttük. A szobát, melyben feküdt, orosz szokás szerint telerakták apró, égő viaszgyertyával, még a beteg ujjai közé is dugtak egypárt, s minthogy vonaglása közben nem volt más közelében, csak nehány imádkozó, éneklő katona: Tomory megszánta szegényt s fogta magát, a pópa szent könyvét kirakta, szemeit áltatosan forgatni, s amúgy is szép nagy szakállát simogatni kezdte s a haldoklók végbúcsúztatását siránkozó valóságos pópahangon, egészen komolyan görögül elénekelte. (Tomory görögkeleti hitű volt.) Ez a beteget nagyon megvigasztalta, a katonákat pedig annyira bámulatba ejtette, hogy nem győzték kezét, ruháit csókokkal elhalmozni. A pópa most már sokkal nagyobb lelki nyugalommal költözött el a másvilágra.” A kegyeletes halál - mintegy a világosi nemzethalál-vízió egyéni megéléseként - fő motívuma annak az ismeretlen szerzőtől származó versnek is, amelyet a bevezetőben már idézett Mányoki Tamás őrzött meg és tett közzé 1899-ben. Mányokiról tudjuk, hogy Gyönkön született, 16 évesen huszárként harcolta végig a szabadságharcot, utána református lelkész lett s haláláig Nagyszékelyben szolgált. Számos csata leírását hagyta ránk, hét nyelven írt-olvasott, talán még szerzőségét sem zárhatnánk ki, ha a balladisztikus hangvételű mű nem vallana egészen avatott tolira.
