Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 4. szám - SZEMLE - Szőts Zoltán: Pfeiffer János: Egyházaskozár története

József Attila

NYÁR

A cím és az első benyomás után nyári tájképnek vélhetnők. Egyetlen tájrészlet statikus ábrázolásának kereteit azonban szétfeszíti a belső mozgás. Fejtő Ferenc már „tömött táj- és évszaktörténetté” tágítja a versbéli időtartamot: az „áramló könnyűségéi, réti tavasztól vörös, de karcsú nyáron át, az őszi buggyanásokig”, s hogy még jobban szétfeszítsük az időhatárokat, hozzátehetnénk: a „kék, tünde fénnyel megvillanó” télig. A vers így a természet körforgásának egy egész ciklusát foglalná magába, a középpontba állított nyárral. A télre való utalás a korábbi változatokból azonban hiányzik, s a Döntsd a tőkét, ne siránkozz változatában a megérlelődött termés learatása előtt megvillanó kaszaél képével nem lépünk ki a nyár kellős közepéből. Igaz, a zárás megváltoztatásával beiktatott tél-képzet sem bontja meg a vers szemléleti és hangulati egységét. A gólyahírrel borított rét és a szél által kergetett ördögszekér látványa mindenesetre egyértelműen a nyár két szélső pontja, a tavasz vége és az ősz kezdete felé nyitja ki a képet. Az időbeli mozgást tehát semmiképpen nem iktathatjuk ki a versből, még akkor sem, ha az „egyre több lágy buggyanás”-t nem látjuk el, mint Fejtő teszi, az „őszi” jelzővel. A nyírfa ezüst leveleivel, a darázs, a vadrózsa, a homokon érő eper, a bóbiskoló, tehát már magvas kalász együtt a júniusi „ifjú nyár”-t jelölné ki a vers időbeli súlypontja gyanánt.

A vers megalkotottsága roppant koncentrált, magas fokú. A tájrészlet megjelenítésére József Attila bevetette egész nyelvi-poétikai tudását. A szerkezet a statikus, leíró és a mozgalmas, folyamatot érzékeltető részletek pontos kiegyensúlyozásával jött létre. Az első két sor nominális ténymegállapítás: „Aranyos lapály, gólyahír, / áramló könnyűségű rét.” - jelöli meg a költő az első látványt, amely a szem elé tárul. A második és a harmadik strófa fordulóján újra ehhez a konstatáló előadásmódhoz tér vissza: „vörös, de karcsú még a nyár. // Ám egyre több lágy bugygyanás. / Vérbő eper a homokon.”

A két nominális részlet közötti sorok viszont túltengenék igékben: A „ráz a nyír” és „lengsz ég” igés szintagmák után a második strófa első három sorában igék tömege zúdul az olvasóra: Jön a darázs,Jók, megszagol, /dörmögs a vadrózsára száll. / A mérges rózsa meghajol-” Ugyanez mondható el a vers záró részéről, „bóbiskol, zizzen a kalász. / Vihar gubbaszt a lomokon”. Az utolsó strófa két igés szerkezete: „betelik nyaram” és „jár (mis változatban:) hord a szél” után következő sor a villámlás és mennydörgés igéivel drámaivá fokozza a hatást: „csattan a menny és megvillan”. Az igék a bennük kifejeződő dinamizmus mértéke szerint két pólus köré csoportosíthatók. Egyrészt tartós, lassú cselekvést jelölnek: „bóbiskolás, gubbaszt”, másrészt pedig pillanatnyi történést fejeznek ki, mozzanatosak: „zizzen, csattan, megvillan”. A bemutatott tájrészlet mozgalmasságát fokozza két igéből képzett szó: az „áramló”melléknévi igenév és a hangutánzó eredetű, mozzanatosságot kifejező „buggyan ás”.

2