Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 4. szám - SZEMLE - Szőts Zoltán: Pfeiffer János: Egyházaskozár története

Az idilli szépségű, „derűs” kép mélyén halmozódó, fokozódó feszültség nemcsak igei eszközökkel érzékeltethető. A kezdőkép pillanatnyiságát, a tőle való elmozdulás rögtöni bekövetkezését a ki nem mondott, de beleértett „már” és a vele egységet alkotó „de még” viszonyító elemekből álló szerkezet teszi nyilvánvalóvá: (Már) „vörös, de karcsú még a nyár.” Az önmagában inkább gyöngéd hangvételű „lágy buggyanás” jelzős szintagmát pedig éppenséggel az „Ám egyre több” csoport avatja az idillt felszámoló erők tünetévé. A vers a drámai végkifejlethez a „gyorsan betelik” határozós szerkezeten gördül. A költő a versben a megfigyelő, eszmélkedő lírai és számára is kijelöl egy reális és egy eszmei helyet. A reális helyet a versbéli darázs mozgásiránya szabja meg egy epanalepszissel, változatlan szóismétléssel: „Jön a darázs, jön” és egy igés metaforával: „megszagol”. Az eszmei pozíciót pedig birtokos személyrag jelzi: „betelik nyaram”. Meg kell említeni végül a versen következetesen végigvonuló, egyszerre reális és jelképes színeket. Az „aranyos” a gólyhírhez, az „ezüst” a nyírfához kapcsolható. A „vörös” önmagában általánosító jellegű, de a két sorral későbbi „Vérbő eper”-re is vonatkoztathatjuk. Végül a „kék” a villám (és a tél) fényét jellemzi. Figyelemre méltó, hogy az összes színt jelölő melléknév sorkezdő helyet foglal el, s talán nem túlzás, ha derűstől, frisstől a vérmes, turbulens fokozaton át a hidegig, elidegenítőig gradációs sorba állíthatónak véljük őket: Aranyos-ezüst-vörös-Vérbő-kék.

A táj költői újrateremtésében a József Attila-i képalkotásnak oroszlánrésze volt. Nem véletlen, hogy Hankiss Elemér, József Attila komplex képeit elemző híres tanulmányában a Nyár első strófája szolgált példaként. Ezt a sajátos metafora-használatot három kép rövid bemutatásával szemléltetjük. Az egyik az „áramló könynyűségű rét”, amelyről Hankiss így ír: „áramló könnyűség, s ezzel még elvontabbá, még megfoghatatlanabbá légiesíti a képet, mert már nem a rét, nem is a víz, hanem maga a könnyűség áramlik. A tárgyak, jelenségek e végletekig való elvonása, áttetszővé szellemítése különben is igen gyakori József Attila költészetében”. A képnek, természetesen, megvan a szemléleti alapja: a szélben hullámzó fű a szemlélőben egy enyhén hullámzó, fodrozódó felületű tó, víztükör képzetét kelti. Az idézett megállapítás azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a versben nem a látvány közvetlen leírásával, hanem az elvonatkoztatás műveletét magába foglaló másodlagos megérzékítésével van dolgunk.

Még könnyebben belátható a képi kreativitás fontossága, tömörítő ereje az „Ezüst derűvel ráz a nyír” sorban, ahol a költő egy alakzattal, az enallagéval él, azaz az „ezüst”-öt elszakítja jelzett szavától, a „nyír”-től és ugyanazon mondat egy másik tagja, az ezüstös levelű nyírfa látványa által a szubjektumban keltett érzést jelölő, tárgyiassá tett, kivetített „derű” elé illeszti. A harmadik képet az idézett mondat teljes formája adja ki: „Ezüst derűvel ráz a nyír / egy szellőcskét”. Ebben a megszemélyesítésben a József Attilára mélyen jellemző, antropomorf (vagy talán gyermeki) természetlátás érdekes példájával állunk szemben. Valójában nem a nyírfa rázza a szellőcskét, hanem a szellő mozgatja a fa lombját. A légmozgás azonban, s ezen

3