Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Szigeti Lajos Sándor: Szonett(t)rend
Szigeti Lajos Sándor • Szonett(t)rend 33 retet maga, s ebben fogható meg, fogják meg ők ketten a halhatatlanságot, a teljességet. A befejezés ilyen értelemben vett „kétértelműsége” feloldható, feloldódik, hiszen a kedves kezének érintése valójában előbb a mű megérintését jelenti, hogy azután átéljük a pillanat varázsát, mely szerint az élő „te” az, kinek kezéhez ér a lírai én, a költő. így történhet meg a fordított varázslat is, hiszen közben már nem a múlandóságba, hanem az életbe térünk mintegy vissza, ugyanakkor ahogy az első szakaszbéli látvány, később a kép is átcsúszik a csak a szavakban kimondható, megfogalmazható igazságokba, hogy a szerelem, a kirajzolódott és a pillanatban ki is merevedett látványból lett festmény is a „mű”, ez egyúttal azt is jelenti, hogy miután e kép költőben megfogalmazódott, tehát „költői kép” - lehet a „mű” egyúttal maga e szonett is, amely - a festmény készüléséhez hasonlatosan - valóban - in statu nascendi - előttünk születik meg. Az Örök s múlandó tehát így lehet egyszerre szerelmi költemény is, de az alkotás folyamatának: az ihlettől a mű megvalósulásáig, objektiválódásáig vezető útjának, tehát ha tetszik: a teremtésnek a megfogalmazása, s mint ilyen, a „vers a versről” elvét követő költemény, mely szükségszerűen tulajdonít rendkívüli jelentőséget a költői szónak, egyáltalán a szónak. A Don Juan megtérése és a Ditirambus a nőkhöz című versek világára látszik emlékeztetni a Köszönet is, amely azzal tüntet, hogy tagadja azt a trágárságot, ahogy a férfiak a nőkről - „oázis-forrást” emlegetve - szólnak, helyette felhívva a figyelmet arra, hogy valójában - mennyi - köszönettel tartozunk nekik: „Hányán voltunk igazán hívek, / megköszönni nővéreinknek / szövetségüket, azután, // hogy kivérezve csak hevertünk, / legázolt küzdők, túl az eltűnt / hiten, reményen, vak csatán! - ?” A következő szonett, a Hópelyhek éjszaka, nem csak azért érdekes, mert a puszta vegetációban éppen nem az életet, hanem a pusztulást láttatja meg („Halálé az a nyüzsgés ott, nem az életé”), hanem mert végső soron mégis inkább vigaszt próbál nyújtani a halandóság örök félelme közepette s érdekes azért is, mert mindezt - nem véletlenül - egy különleges, jóllehet, a Nyáreleji é/ben már látott négy-négy-három-kettő-egy osztatú szonettben formálja meg, mégpedig úgy, hogy éppen a válaszszextettet bontja szét a következőképpen: S hogy tán a bőgő vizek, viharok kínja még a mienknél is nagyobb: a lélektől, mely sírva visszatér anyag anyjához-apjához... Ne félj! Ha meghalunk, az mindent befejez. Teremtőnk könyörületes.
