Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Szigeti Lajos Sándor: Szonett(t)rend
32 Új Dunatáj 1998. december a mű, melyen nem öregedhetsz, hogy odanyultam akaratlan eleven, múlandó kezedhez. Míg az első szakaszban a besötétedés után a látványt - a kedves képét - a beszéd, a kedves szavai pótolják, addig később a látványból tovább rajzolódott kép születésének módját írja le a költő, azt, ami immár örökkévalónak látszik, eszünkbe juttatva a sub speciae aeternitatis gondolatát, azt, hogy csak az örökkévalóság felől közelíthető meg igazán minden. Varázslatos pillanatnak lehetünk tanúi. A „mesteri kezek” utalhatnak a szobrászra is, itt leginkább a festőre. Nem véletlen, hogy majd az 1973-ban közzétett Minden lehet című kötetében19 (alcímet is ad a könyvnek: Új versek [vajon szándékos visszautalás lenne ez?]) megjelentet két tükörszonettet, amelyek éppen e kérdést próbálják megválaszolni. Az egyik a Michelangelo a tanítványaihoz, amelynek oktávája így szól: „Arcunk-torzító gyötrelemmel / vajúdja ki véső kezünk a Szépet. / Az asszonyoknak csak merengniök kell / s tündököl anyagukon már a Lényeg: //az embermívű Összhang! Pillanatra? / Vagy esztendőkre csak? S romolhatóan? / Óh halhatatlan kő! Egy villanatra / boldogítanál csak hús-vér karomban!” De azért írja meg Illyés e szonett tükrét-párját is, hogy láttathassa a teremtés kínját, de azt is, mivégre való lehet - s kell legyen! - a művész, hogy mivel mérhető a felelőssége. A Michelangelo a pályatársakhoz című tükörszonettből pedig - mintegy válaszul - idézzük a zárószakaszokat, amelyeknek az a nagy kérdése, hogy vajon a Teremtő vagy a tanítványok munkája-üdve nehezebb, illetve több-e: „véső, kalapács, fogszorító szégyen, / rést üssünk! S ezen, a bár ujjnyi résen / bepillanthassunk ősi - műhelyünkbe! // Hogy összevessük a jót és a rosszat / - bíróvá mostoha fajunkat ütve - / ki vitte többre itt a teremtésben!” Visszatérve azonban az Örök s mulando'm, a nagy kérdés, sok minden más mellett, éppen az, vajon mit jelent, mire vonatkozik a mű. Vajon a képre, amely a pillanat esélyével hirtelen örökkévalóvá vált - ezt sugallja a festőkre történő utalás - vagy a szerelemre, amelynek örök voltát (mögötte az örök nővel) hangsúlyozza a költő, avagy - legalább ilyen eséllyel - a mű lehet maga a vers, a szonett? Mi tehát az, ami „örök s múlandó”? A választ a két befejező sor értelmezése segíthet megadni: amikor már kész a „mű”, a halhatatlan, az örök („melyen nem öregedhetsz”), az hirtelen hihető lesz: „odanyultam akaratlan / eleven, múlandó kezedhez”, azaz egy hirtelen váltással visszatérünk a valóságba, a mindennapokba, a szonett (a „mű”) pedig mintegy visszavarázsolja a lírai ént a megélhető szeretet világába, szférájába: a jelenléten keresztül tárul fel valami, ami örök, azt látjuk tehát, miként épül föl a múlhatatlan a mulandóban, a hirtelen született kép (festmény) és az eleven kéz szinte eggyé lesz a visszavarázslódás e tüneményes pillanatában. A mű tehát lehet a lírai én és a kedves egymás közti viszonya, a szerelem, illetve a megélhető sze
