Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Szigeti Lajos Sándor: Szonett(t)rend
Szigeti Lajos Sándor • Szonett(t)rend 29 nunk, könnyű volna a dolgunk: az első négyes kérdez, a tercinapárfelel. Ez azonban még nem elég a dialektikus triádához. Tovább jutunk, ha észrevesszük, hogy az első négyes a külső tényezőket, elszenvedni valókat foglalja össze (háború, börtön, minket üldöző detektívek), a második a belsőkét: éjszakai álmatlan szorongásunkat, nappali rettegésünket mindezek miatt, ráadásul kárpótlásra sóvárgó, méltatlankodó igazságérzetünkkel. A feleletben meglátjuk a tercinák szikrázó összeütköztetését. [...] Az igazi meglepetést a férfiasán kemény feleletet végül mégis a záróstrófa adja meg. A nem is élt élettel a meghalást, a halált állítva szembe, kimondja a beszámít végső értelmét! Mesteri szűkszavúsággal, sőt elhallgatással söpri félre a kárpótlás igényét, és hirdet ítéletet: tűréssel, szorongással, rettegéssel tömött múltunk mint igen súlyos hiba, vétek [...] »számít be« elszámolásunkba. Bennfoglaltan itt az ellenünk forduló vád: tetterős felnőttek voltunk, mégis passzívan szenvedtünk, tűrtünk, ahelyett, hogy cselekedtünk, harcoltunk, ellenálltunk volna! Rövidült-e életünk vele? Erre még célzást sem veszteget a vers hőse. Hogy minőségében más lett, elrontottuk, tönkretettük a gyávaságunkkal, az eltökéltség hiányával, azt kimondja.”17 Ezt az elemzést elfogadva és méltányolva a nyelvész Török Gábornak azt a jogos igényét, hogy irodalomtörténet-írásunknak több szempontból is szembe kell(ene) néznie a magyar szonett teljes történetével, az illyési szonettváltozatok sorsának alakulását mégis másként látom. Vegyük föl tehát újra saját fonalunkat! Magam úgy gondolom, a Kézfogások kötet fontos újdonsága például az, hogy mintha párban látszanának születni az idevonatkozó művek: ilyen párt látszik képezni a Vita és A halál halála. A Vita a test, a vitalitás, a fizikai élet örömeit igyekszik hirdetni. Az oktáva első részében így: „Örömet akar a hús, semmi mást / s neked, csak neked akarja a jókat: / - szállójában az egyetlen lakónak - ízt, illatot, - fűtést, világítást!” A zárótercina pedig szinte himnikussá emeli a megérintett létérzést, még akkor is, ha animát adva a fizikai létnek, érzünk is valamit a minden Ilylyés-versből felénk köszönő palinodikusságból is: „Ki el nem ámul nagy-lelke előtt, / vak vagy eszements ki gyalázza őt,/ az: önmagát utálja!” A párvers -.Ahalálhalála már emlékeztet azokra a meghitt - a legszemélyesebb - művekre, amelyek majd A zene szava címmel nem engedélyezett s végül Új versek címen megjelentetett kötetben kapnak helyet, amely kötetnek én - szemben Török Gáborral - költészettörténeti szempontból sokkal, de sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok. Az utolsó tercina utal előre leginkább e művekre: „lét előőrsei, igy küzdenek ők, / igy ölik meg ők, a jó szeretők / egymásban, egymáson át, a halált!” Az Új versekben is találunk párszonetteket, mégpedig a Két éj között és az Amiből az előbbi lett címűeket. Ezek is tipikus példái az illyési szerelmi költeményeknek, mégpedig abban az értelemben, hogy nem szabad azt gondolnunk, hogy Illyésnél a szerelem mindent legyőző csodaként formálódik meg, sokkal inkább két ember olyan egymásba kapaszkodását jelenti, amely könnyebben érteti meg és fogadtatja
