Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Szigeti Lajos Sándor: Szonett(t)rend
30 Új Dunatáj 1998. december el velünk az öregedést-öregséget és magát a halált is: „Az éden üdvét, melyet megszereztem / üres emlékül őrzi buta testem - / s azt is mikor? Ha hiánya sajog! // Megtudtam, mi az élet, az egyetlen / s sírnék, ha tudnék, olyan érthetetlen, / hogy élek, s közben halandó vagyok!” Ezt a léttudatot még csak fokozza a másik vers Krisztus-emblematikából („Bor és kenyér hívebben melegít”) építkező zárótercinája: „Él két karom, kezem még, / de amit befogadtak: puszta emlék! / Hülök, merülök, - halandó vagyok!” (Amiből az előbbi lett). Az ugyanitt található Don Juan megtérése leginkább a Ditirambus a nőkhöz című vers költői-emberi magatartásformájára emlékeztet: szó sincs már csupán azokról a nőkről (arról a nőről) vagy a szerelemről, amely az egyetlen menekvés lenne-lehetne, sokkal inkább arról a lényről, kitől-kinek a legtöbbet köszönhetjük, aki megszült, illetve aki megszabadíthat bűneinktől: „asszonyunk most választódik ki; az, / ki oly türelemmel mossa le szenynyünk, / mint az az első, kitől megszülettünk!” A Szellőzés-tisztulás az előző vers pendantja, azzal a különbséggel, hogy egy sajátos - de nem huszadik századi, hanem klasszikus - panteizmussal engedi át magát a halállal, az elnémulással való megbékélésnek, ezt mintegy szentenciaként mondja ki a zárósor a tagadás háromszori ismétlésével: „Nem, nem, nem, a haláltól se leszek szomorú!” A nem huszadik századi panteizmust azért hangsúlyozom, mert míg a klasszikus panteizmus a természettel való egyesülést hirdeti, addig a modern huszadik századi a puszta vegetációba süllyedést panaszolja (ezt gyakran látjukjózsef Attila harmincas évek eleji költészetében). A két szonett közé elhelyez egy harmadikat, amely ezt a sajátosan nem huszadik századi panteizmust úgy működteti, hogy békévé, derűvé oldja benne minden félelmünket. Ez a vers - a Nyárelejiéj-már szerkesztésében és kompozíciójában is beszédes: többek között azért is, mert négy-négy-három-kettő-egy osztató, s a tizenharmadik sor végén találjuk a kérdőjelet, hogy a külön írt utolsó sor adhasson választ nem csak a megelőző sorra, de így tulajdonképpen az egész szonettre, s a szonetten keresztül az embernek a léthez-létnek szóló, mindig újra- és újraismétlődő, a világot örökkön - akár „gyönyörű hazugság” árán is - megszépíteni akaró igényére, amely itt ráadásul nem egyszerű általános-egyetemes emberi vágy, de igazi költői szándék is: Elállt a futó esti eső. Rögtön kacér kis mécsüket kiakasztották a szentjánosbogár-tanyák a földön; ezer szentjánosbogár-világosság gyúlt odafönt is, az égi mezőkön. Mézillatot küldtek a megmosott fák. Tücskök szóltak, - őrjöngve tam-tamozták a néger éjben: most már csak öröm jön!
