Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Szigeti Lajos Sándor: Szonett(t)rend
Szigeti Lajos Sándor • Szonett(t)rend 27 teti meg verseskötetét: Sarjúrendek. De hogy kapcsolódik ez a szonetthez, különösen az Illyéséihez? Nos, Illyés is megszólal: eleinte nem tesz mást, mint - tőle magától és korai fordításaitól szokatlanul - szakozatlan tizennégyesekben írja műveit, mégpedig s ez már nem meglepő: ugyanarról a témáról, amivel meglepte korabeli olvasóit és költőtársait már elbeszélő költeményeiben is (Három öreg, Ifjúság, Hősökről beszélek). Több ilyen szonettet helyez Rend a romokban című kötetének éppen az élére, amelyek - úgymond - az övéiről szólnak (mint ahogy az övéi nevében szólalt meg elbeszélő költeményeiben is). E szonettek - többek közt - a következők: A kocsissorról, Délben, Eg kék, Fa dolgozik, Egyenes út, Este, Nyugodt vagyok, Arcom mögött szívemben. Érdekességük, hogy tulajdonképpen a narráció: a pusztai élet érzéki-érzékletes leírása jellemzi őket: életképek ezek, amelyekben ugyanakkor e világ természetes részeként igyekszik elhelyezni önmagát is mint költőt, aki ekkori (új) elképzelései szerint immár feladatát is sejteni véli, illetve tudja és tudatosítja: „A kocsissorról a süket Gyalog / nem is sejti, hogy érte harcolok; / hogy könyvbe írtam ... s már ha lelkemen / szárad, hogy a népet képviselem: / őt képviselem.” (A kocsissorról) [A versbéli kiemelés magától a költőtől származik!] Érdekes, de nem meglepő módon, ez a vállalás többnyire a záró két sorban, mintegy poén assacenként fogalmazódik meg, néha transzcendálásként vagy itt-maradni vágyásként: „De célhoz visz majd téged is, siess, / amíg nem késő, higyj, remélj, szeress.” (Égkék) vagy „Hány földrészről néztem bójáitok - / csak én nem vágyom el már, csillagok.” (Este) vagy leginkább az első szöveg zárásában, amelyben talán a legerőteljesebb a vállalás verbalizálása: „A pusztán mindig sürget a dolog. / Senki sem tudja, hogy költő vagyok.” (A kocsissorról) A Külön világban (1939) című kötetében jelenteti meg első klasszikus petrarcai szonettjét, amely ismét poénvers: apóén pedig nem más, mint a csönd motívuma: a halált meg nem érteni tudás vezet el a záráshoz, amelyből kiderül, hogy az elhallgatás panasz is egyúttal: „Úgy dermeszt, előre / hogy csak az űr, magányom csendje nőne / a suttogott jajtól is. Hallgatok.” (Semmit sem értünk...) Úgy tűnik, a kezdeti, szinte szociografikus gondolkodástól és megélt idilltől fokozatos út vezet az enjambement-okkal is egyre inkább tarkított álvilág és vágyott világ szembesítése felé, ahol már az is öröm, hogy az égi árny mégsem gép, „szárnyait lebbenti, sassá változik” (Háborús délután). S egyszercsak kezdenek egyre személyesebbé válni a műformához társított témák: megjelenik az öregedés, az öregség is, mégpedig úgy, hogy autentikusan érzékelteti az egyéni tapasztalatot („A boldog percek, az éj, a kéj már senkié”) és a költői szabad átlényegítését az örök lehetségesnek („De jönnek majd új közös kapcsok, láncok”) (Kapcsok). E versek már a Szembenézve (1943) című kötet alkotórészei. E kötetről már Török Gábor is azt mondja, hogy tartalmaz olyan, a nyolcas és hatos tömböket tartalmilag is szembe
