Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Szigeti Lajos Sándor: Szonett(t)rend
24 Új Dunatáj 1998. december Szigeti Lajos Sádor SZONETT(T)REND (A műforma illyési változatai) Annak, hogy éppen a szonetthez fordulunk, számos oka van, többek közt az, hogy napjainkban ismét reneszánszát éli a műforma. Gondoljunk csak például akár Bertók László1, akár Markó Béla ezt igazoló köteteire vagy akár arra, hogy a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján olyan szonettkötetek jelentek meg, mint amilyen Takáts Gyula Kövülaz idó'( 1989), Somlyó György Talizmán (1990) című könyve volt, mely jelzi a tendenciát, de a jelenség - most is, mint korábban - nemzedéktől független paradigmát mutat, hiszen elszaporodtak a szonettek Parti Nagy Lajos Csuklógyakorlat {1986) és Szódalovaglás (1990) című köteteinek versformái között is, de utalhatunk az erdélyi Kovács András Ferenc és Tompa Gábor hasonló darabjaira, a Kárpátalján élő Balia D. Károlyra, akinek Sorsomhoz szegezve (1990) című könyvében teljes szonettciklus található2, mint ahogy Baka István életművének utolsó öt esztendeje szintén a szonettek (tükörversek és triptichonok) jegyében (is) alakult3. És talán az sem tekinthető véletlennek, hogy éppen 1991-ben jelent meg Somlyó György válogatásában 1001 szonett a világirodalomból a Szonett, aranykulcs... című antológiában.4 Mindezek azt mutatják, hogy a műforma törvényei a költői öntörvényűség kibontakozásának jelentős eszközeivé válnak, különösen ha figyelembe vesszük azt is, hogy a szonett úgynevezett „dualitása”, szimmetrikus-aszimmetrikus volta (amelynek elmélete már a német romantika, August Schlegel óta ismert)5 sok mindennel terhelt századunk antinómiáinak kifejezésére is alkalmas lehet. Éppen ezért az sem véletlen, hogy bővült a szonettről szóló irodalom is az újabb időkben.6 Amit elmondtam, azért is érdekes és fontos, mert meglepően későn érkezett el hozzánk ez a tizenharmadik században, II. Frigyes szicíliai udvarából európai hódító útjára indult versforma. Weöres Sándor például - mint Kenyeres Zoltán megállapítja - „alig támaszkodhatott nagyobb hagyományra Faludi Ferenc első magyar szonettnek tartott pipadalától kezdve, mint már Petrarca támaszkodhatott Jacopo da Lentinótól a saját koráig, vagy a Zrínyi-kortárs Milton Henry Howardtól és Thomas Wyatt-tól Shakespeare-en át a maga századáig. Még a romantika idején sem töltött be igazán jelentős szerepet a magyar líra fejlődésében”, igen ritka vendég volt a múlt század klasszikus magyar költészetében, és vendégjogát polgárjoggá csak a Nyugat első nemzedékének lírikusai változtatták át,7 bár van, aki még ezt az időszakot sem látja a szonett igazi eljövetelének.8 Magam úgy gondolom, a szonett magyar története - a kezdeményezéseket és a szórványos előfordulásokat kivéve - lényegében igenis huszadik századi modern
