Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Bakonyi István: Egy életmű forrásvidéke
20 Új Dunatáj 1998. december tékvesztés, az erkölcshiány korában nem engedhetjük meg magunknak, hogy Isten és vallás nélkül éljünk. Generációk nőttek fel az alapvető erkölcsi ismeretek nélkül, s ez nagyon rossz helyzet. — Ha már ezt említetted, akkorfolytassuk azzal, bogy a te életedben milyen szerepet játszott a fehérvári diákkor, a József Attila Gimnáziumban és a kollégiumbanf — Azért még visszamennék Keresztúrra, ahol a sors mellém rendelte Tanka János költőt és tanítót, aki könyveket adott és csodálatos ember volt. És volt ott egy csodálatos házaspár, egy zongoraművésznő (Jancsó Sarolta) és egy orvos (Dr. Farkas Sándor). Hatalmas könyvtárral, igaz európai embereknek ismerhettem meg őket. Biztos vagyok benne, hogy e könyvtár nélkül én más ember lennék! Ez a könyvtár szinte a falu prédája volt, az emberek úgy jártak oda olvasni, mintha közkönyvtár lett volna. És ezek után mondhatom, hogy a gimnáziumba kész költőként mentem... Tankajános jóvoltából tisztában voltam a formával, prozódiával, ritmussal, tudtam a különbséget hímrím és nőrím között. Úgy érzem, hogy sokmindent ösztönösen hoztam magammal, szinte velem születetten. Lehetséges, hogy ez a hallásommal is összefügg. Ebben meg Sári néni szerepe nagy, tőle sokszor hallottam Lisztet, Chopint zongorázni. Egy Chopin Impromptu-előadása ahhoz volt fogható számomra, mint amikor először láttam a tengert. Szóval a gimnázium mindenek előtt arra adott lehetőséget, hogy a verseim megjelenjenek. Alighogy elkezdtem tanulni, még 1954 őszén közöltek a Fejér megyei napilapban. Hazafelé című versem volt az első, ilyen sorokkal: „Kigördült a vonat a csendben, / integetett az állomás, / de én csak az utat figyeltem, / az érdekelt és semmi más. / Csak lestem, vártam, szívrepesve, / át-átnézve az ablakon, / mikor int már felém a mezsgye a keresztúri dombokon. / Mikor köszönt rám a kútágas, mikor köszönt rám a falu,/ utcáiról, mely mind szétágaz, gyümölccsel, mely nem savanyú...” — Azért már itt is erősen érzékelhető a zenei hatás... — Végülis ez egy dal 14 éves koromból. De írtam én már előtte egy évvel apámról verset. Ennek a harmadik sora szerintem már igazi költészet: „Ráfúj az idő muzsikája, befedi, mint a feledés...” Nem is tudom, hogy juthatott eszembe. — Akkoriban, az ötvenes évek elején másfajta költészet volt divatban... — Valahogy az lepergett rólam. Furcsa módon én ezeket ismertem, hiszen járt az iskolába az Irodalmi Újság, s abban találkoztam azzal a költészettel. De járt a Csillag és az Új Hang is. A nagy művek közül akkor már olvastam Juhász Ferenc Dózsa-eposzát a Csillagban, később a Virágok hatalmát már könyvformában a megyei könyvtárból. A sematizmustól talán ösztönösen, talán Tankajános jóvoltából védett voltam. Azt azért nem mondom, hogy például Kuczka Péter Mindenkinek, mindenkinek című poémája nem hatott rám. Nem is a gimnáziumnak volt egyébként fontos szerepe a költővé válásomban, hanem a könyvtárnak. A megyei könyvtárba még sárkeresztúri diákkoromban beiratkoztam, sőt, elmondtam, hogy én
