Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 4. szám - Bakonyi István: Egy életmű forrásvidéke

Bakonyi István • Egy életmű forrásvidéke

19

hozta a postás. Emlékszem a döbbenetre, meg aztán arra, amikor apám már bevonult, édesanyám egy szekérrel utána ment Veszprém megyébe. Engem nem vittek el, és én rettenetesen üvöltöztem, bőgtem. Láttam, ahogy a szekér porzik elfele... Ezzel az apámmal kapcsolatos emlékeim véget is érnek.

— Lehet-e tudni, hogy mikor halt megf

— Nem. Jöttek bizonyos levelek a frontról, de a halálának nem tudjuk az idejét. Szeretnék itt eloszlatni egy félreértést. Halotti beszéd c. versem kapcsán sokan azt hiszik, hogy a Donnál esett el. De ez a vers nem konkrét tényeket közöl, hanem azt teszi, amit a versnek tennie kell: a kimondhatatlant fogalmazza meg. Apám, mint karpaszományos őrvezető vonult be, és Kisújszállásnál esett hadifogságba valamikor november elején. így nagyon rövid ideig volt csak katona, mindössze néhány hónapig. Jött egy levelezőlap a hadifogoly-vagonból, egy mondatára emlékszem. „Pityémet nem féltem, kemény kölyök.” Ez rám vonatkozott. Meg persze azt is írta anyámnak, hogy vigyázzon ránk. Azt ő már nem tudhatta meg, hogy a húgom meghalt a front alatt, az ostrom végén, flekktífuszban. Innentől kezdve már szaporodnak az emlékeim.

— Voltak-e olyan gyerekkori emlékeid, melyek a mesék és a mondák révén megalapozták irodalmi érdeklődésedet?

— Különösebb élményem ilyen nem volt. Mi kívül is éltünk a falun, ez édesanyámnak volt köszönhető, ő nem szerette Sárkeresztúrt. Ettől függetlenül a katolicizmus és a mesék sokmindent meghatároztak. A hadifoglyokkal kapcsolatos babonák és varázslatok is megvoltak. 6-7 éves koromból való egy ilyen emlék. A Török Horváthék egyik fia is kint maradt a fronton, és egy szentségtartó-szerű kegytárgyba elhelyeztek egy tükröt, egy kicsi Szűz Mária-képet és búzaszemeket. Lecsavart petróleumlámpa mellett, az esti félhomályban kellett ez előtt imádkozni, és mindenkinek látnia kellett a tükrön valami fénycsíkot vagy az elmozduló búzaszemeket. Ez annyit jelentett, hogy az imádság erejével és segítségével a hadifogságban levő személy ezt hallja, és azzal a hittel térhettünk haza, hogy már csak egy kis idő, és megjön az ő fiúk meg az én apám is.

— Ez egyben mélyen átélt hitet is jelent?

— Igen, azt hiszem. Persze a gyerek számára inkább a külsőségek jelentettek sokat. Rendszeresen vitt anyám a templomba is, ami nagyon szép volt. A templomba járás nem esett nehezemre. A szertartás és az ének lenyűgözött, meg az a tudat is, hogy apám itt volt kántor. Egy ideig mélyen hittem, aztán később az iskola, az olvasmányok hatására az ateizmus és az istenhit keveredett bennem. Ma megint más a helyzet. Még ugyan mindig eldöntetlen, de van bennem egy remény, hogy jó lenne, ha mégiscsak létezne egy legfelsőbb lény. Most már egyre inkább azt gondolom, hogy mindentől függetlenül a vallásra szüksége van az embernek. Főként azért, mert egyelőre bizony ősemberi és analfabéta állapotokban létezünk. Az ér