Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 4. szám - Bakonyi István: Egy életmű forrásvidéke

18

Új Dunatáj 1998. december

Bakonyi István

EGY ÉLETMŰ FORRÁSVIDÉKE

Beszélgetés Bella Istvánnal

Nemzedéke egyik legkiválóbb költője, műfordítója. A „Hetek” nevű csoportosulás ismert képviselője, a Fejér megyei táj, Sárkeresztúr és Székesfehérvár földrajzi és szellemi forrásvidékéből táplálkozó poéta. Az alábbi beszélgetés ezekről a forrásokról szól.

— Mi maradt meg benned leginkább a szülőföld, a gyermekkor világából?

— Hirtelenjében az jut először az eszembe, hogy 3 éves korom körül készült egy csoportkép az iskolaudvaron. Azért készülhetett ott, mert ott laktunk, mivel apám tanító volt. Állt az udvaron egy nagy betonkád, ami azért állt ott, hogy fölfogja az esővizet, amit mosásra használtunk. Én abban a betonkádban fürödtem, pontosabban egy sámlin ültem, egyébként nem értem volna föl a víz fölé. Arra emlékszem, hogy apám, édesanyám meg ma már ismeretlen alakok fölém hajolnak, és nagyokat nevetnek, én meg nagyon boldog vagyok. Emlékszem az árnyakra és a fényekre is.

— Van más ilyen korai sárkeresztúri élményed is ?

— Ugyancsak a tanítólakáshoz kötődik, hogy a virágoskertben volt egy hatalmas gyöngyvirágágyás, szinte egy gyöngyvirágtó. Valami miatt ezt a húsvét és pünkösd közötti nagy fényes fehérséget a sok zöld között máig nem felejtettem el. A kiskert azért is kedves volt, mert a húsvéti nyúl oda szokott megjönni. Emlékszem a gyümölcsfákra, de a kötelezően megásatott bunkerre is. Emlékszem apámra, aki húsvétkor kézen fogva irányított, hova menjek még az ajándékokért. Szintén abból az időből egy pillanatkép: apám orgonái és énekel, én oldalról nézem, meg úgy próbáltam fújtatni az orgonán, hogy ráraktak a „lábtyűre”, és persze nyomták lefelé a füjtatót. Aztán 1944. december 6-án (ekkor már apám nem volt velünk) vártuk a Mikulást unokatestvéremmel, Bella Györggyel. Természetesen a kulcslyukon át leselkedtünk, és Gyuri ellökött engem a kulcslyuktól, éppen a legizgalmasabb pillanatban, s erre én akkora pofont kevertem le a 4 évvel idősebb unokatestvéremnek, hogy eleredt az orravére.

— Apádról mit őrzői ebből az időből?

— Volt a szekrény tetején egy világító, „zöld szemű” rádiónk, azt egyébként később be kellett szolgáltatnunk a nyilasoknak, s egyszer hallgattuk, mire apám megjegyezte: Csak az oroszok be ne jöjjenek! Emlékszem 1944 nyarára is, amikor megjött a SAS-behívó. Ültem a tükör előtt, húzták föl rám a harisnyámat, amikor meg