Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Bella István: Versek (Halotti beszéd; Hervay Gizellának; Ima az anyaföldhöz)
8 Új Dunatáj 1998. december Násznagyod, Magyarország, sírt és odaállt hozzád, vőfélyed, nyoszolyód a Himnusz és a Szózat - zsolozsma és zsoltár - és te voltál az oltár, fölfele magasultál, fölfele magasultál, és sírtál és sírtál és sírtál, (és sírt a vér, a fény, a fű): „Én, Hervay Gizella, hű állampolgára leszek...” majd hárman egy Krúdy-volt-kocsmában a menyegzőn, s láthatatlan a haza, mécsláng alakban, kisüsti, vadas, jó bor-szó... Tudtad már, hogy utolszor? Tudtad, hogy soha többet? Hogy megöleled a földet? Hogy körötted és fölötted, előtted és mögötted megágyazták a földet? Hogy elmész lefeküdni? Urad-földed szeretni? A földdel szeretkezni? A földben földként szeretni? Most úgy nézem a felhőket, mint kitett lepedőket. Van azon tiéd-vér, sok is, Kobak és Domokos is, és Visky és Szabédi is, minden jó szabadok is, kiket is,
