Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám - Tudósportrék: Szabolcsi Miklós
Tudós portrék: Szabolcsi Miklós 63 gal.” Másodéves koromban visszajött Horváth János, és attól fogva az ő tanítványa voltam. Hozzájártam szemináriumra, és nála doktoráltam. Új Dunatáj Ma hogyan ítéled meg Horváth János jelentőségét? Hisz volt egy időszak, amikor elfelejtették, ma viszont reneszánszát éli. Szabolcsi Miklós Most is úgy látom, hogy ami az irodalmi folyamatok belső ismeretét, a szövegek szeretetét az elődök tiszteletét, mások eredményeinek tekintetbevételét, filológiai és emberi becsületességet illeti, Horváthjános változatlanul aktuális. Az irodalomtörténeti részletkutatások azóta persze sokban módosították az általa megírtakat, de azt hiszem, az ő magyar irodalomtörténete, „A magyar irodalmi műveltség kezdetei” és „A magyar irodalom megoszlása” lényegében változatlanul érvényes. A hagyományos irodalomtörténet egy korszerűsített változatát képviselte, a törekvést arra, hogy az irodalom - intézmények, áramlatok, művek, személyek - bonyolult folyamatát egységben lássuk. Hihetetlenül inspiráló tanár volt. A hozzá írt bölcsészdoktori disszertációm - lehet, hogy furcsa - címe: „Faludi Ferenc stílusa”. A másik mester, akitől nagyon sokat tanultam szinte az ellenkezője volt Horváthnak: Laziczius Gyula, aki akkor lett, még egyetemi hallgatói korom idején rendkívüli tanár, aztán rendes tanár, az általános nyelvészet és fonetika professzora. Szigorú, pontos ember volt, aki előadásain hihetetlen nagy tudásanyagot görgetett. Ő volt az, aki akkor 1938 és 43 között, bevezetett bennünket a modern nyelvészetbe. Saussure nevét az egyetemen csak ő ejtette ki. A prágai iskolát, az orosz formalistákat, a modern nyelvészet és stilisztika alapszerzőit ő ismertette meg. Nagyon kevés embert vett fel a szemináriumába, négyen-öten voltunk. Én ezek közé tartoztam. Hihetetlenül megdolgoztatott minket. Ebből a Laziczius-szemináriumból nőtt ki voltaképpen első nagyobb tudományos publikációm, ami az Egyetemes Philológiai Közlönyben jelent meg, két nagy részben: „A nyelvészeti stílusvizsgálat XX. századi módszerei” és az „Irodalmi stílusvizsgálat XX. századi módszerei”. Rajtuk kívül még említhetnék másokat. I. éves koromban az a sajátos ötletem támadt, hogy magyar őstörténész leszek. Elkezdtem Németh Gyula óráit hallgatni. Szintén rendkívül érdekes, bár ritka rossz előadó volt. Az őstörténetben máig is vonz az ismeretlenség, a hipotetikusság, a távoli múlt sajátos kombinálásának a lehetősége. Azután erről lemondtam, de Németh Gyulával élete végéig sikerült jó emberi kapcsolatot tartanom. A másik szakom francia volt. A francia professzorom Eckhardt Sándor volt, akitől lehetett tanulni pontosságot, alaposságot. Irodalomszemléletében, ízlésében azonban nem tudtam követni, nagyon konzervatívnak találtam, de emberileg
