Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám - Tilkovszky Loránt: Önkéntesség és kényszer - a múlt árnyai a nemzetiségpolitikában
34 Új Dunatáj 1998. szeptember maradéktalan elrománosíthatóságát ezen a teljes egészében Romániának juttatandó területen; s ha ismerte volna a Szlovákia és Horvátország javára lakosságcsere mellett végrehajtandó tervezett határkorrekciót. Minderről azonban mit sem sejtve, a hazai németség nemzeti öntudatú részétől való megszabadulás örvendetesnek talált lehetősége foglalkoztatta, s azokat a német anyanyelvű lakosokat, akik az 1941. évi népszámláláskor nemzetiség szerint is németnek vallották magukat, önkényesen olyanoknak tekintette, akik Németország javára optálnak: ők lennének a családostul kitelepítendők. Önkéntes kitelepülési szándéknak értelmezve nemzetiségük megvallását, velük szemben kényszer-kitelepítésre készült. Félelmetes példája volt ez a félrevezetésnek, s egyben annak is, hogy az önkéntesség hangoztatása mögött hogyan húzódhat meg a kényszerítés szándéka. Sokat lehetne beszélni arról, hogyan igyekezett Horthy lakosságcsere színezetét adni a valójában egyoldalú kitelepítés tervének. A tervezett akcióhoz nem volt nehéz megfelelő közhangulatot teremteni. Hitler magyar hívei - nyilasok és más szélsőjobboldaliak - egy nagyszabásúnak és nagy horderejűnek látott hitleri programot támogattak a kitelepítés igenlésével; velük tartottak a - nem minden esetben Hitler-barát - régi vágású magyar fajvédők is, akik évtizedek óta következetesen hajtogatták, hogy akik nem hajlandók asszimilálódni, azoknak fel is út, le is út. De a baloldali ellenzék pártjai is könnyen lépre mentek, mert ők meg - a Volksbundra gondolva - úgy hitték, hogy antifasiszta, antihitlerista tettet hajtanak végre, ha maguk is egyetértenek azon német nemzeti öntudatúak eltávolításával, akik köréből ezek az „izgágák” - bár valójában korántsem mind meggyőződéses nácik, hanem többnyire legfeljebb félrevezetettek - kikerültek. Ök is hazaárulónak tartották mindazokat, akik a hagyományos magyar politikai nemzetfelfogást megsértve, magukat német nemzetiségűnek vallották, s a Szociáldemokrata Párt 1942. évi kongresszusán is elhangzott már - Peyer Károly szájából -, hogy a háború után, amely - nem mondták ki, de vallották - Hitler vereségével fog végződni, a magyarság demokratikusan rendezni tudja majd a nemzetiségi kérdést minden relációban, de a hazai németség ügye - mint Peyer mondotta - egyszerű vagonkérdés lesz. Amikor tehát méltán megrökönyödünk régi rémséges ideák mai újbóli jelentkezésén, keserű történelmi tapasztalatok állnak mögöttünk, mégpedig olyanok, amelyekben a valahai magyar politika is bűnrészes volt. Szomorúan gondolunk arra, hogy a második világháborút közvetlenül követő években, amikor Hitler és szövetségese, Horthy lebuktak már a világ-, illetve hazai történelem színpadáról, az általuk kifőzött terv a magyarországi németek kitelepítésére, nem került oda, ahová való lett volna, a történelem szemétdombjára, hanem a magát népi demokráciának nevező új rendszer hajtotta végre ugyanazt, most már nyíltan kényszer-kitelepítés formájában, és minden kárpótlás nélkül, immár a fasizmus maradványai felszámo-
