Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám - Tilkovszky Loránt: Önkéntesség és kényszer - a múlt árnyai a nemzetiségpolitikában
Tilkovszky Lóránt • Önkéntesség és kényszer 31 vések keserítik. Miközben azt hangoztatják ekkoriban magyar részről a szomszéd országok kormányai felé, hogy amennyiben nem hajlandók kisebbségvédelmet biztosítani az ottani magyaroknak, engedjék visszatérni őket Magyarországhoz az általuk lakott területekkel - a szülőföldjükkel - együtt, és méltán fogadják felháborodással a viszontválaszt, mely szerint ha nem tetszik a magyaroknak Csehszlovákiában, Romániában, Jugoszláviában, szedjék a sátorfájukat és költözzenek az anyaországba, de vissza „egy barázdát sem” adunk - nem fognak-e Teleki teóriájában fogódzót találni. Magyarországon azok a türelmetlen nacionalista erők, amelyek szerint az a hazai nemzetiség - ez esetben a német -, amely elégedetlen önként vállalt sorsával, amely hálátlan módon nem becsüli azt, hogy a magyarságnak köszönheti elért jólétét, tessék, visszamehet önként oda, ahonnan jött, persze egyetlen batyuval, ahogyan annak idején ideérkezett. Mégiscsak hallatlan, hogy a kisebbségi követelődzések közepette végtére is a magyarság érezze magát kisebbségi helyzetben saját hazájában - hallhatták az ilyenféle szélsőséges megnyilvánulásokat. De hogy ezek mennyire idegenek Teleki Pál gondolkodásától, mennyire ellentétesek az ő felfogásával, az kitűnik abból a kis füzetéből, amelyet második miniszterelnöksége idején, 1940-ben adott ki „Magyar nemzetiségi politika” címmel, magyarul és az ország nemzetiségei nyelvén is megjelentetve. Ebben szó sincs homogén módon magyar nemzetállamról, hanem Szent István intelmei szerinti soknemzetiségű országról, ahol megbecsülést élveznek a nem magyar nyelvű népek, ahol nincs helye semmiféle nemzetiségpolitikai diszkriminációnak, ahol a magyarságnak nem a nemzeti kisebbségek rovására, hanem velük együtt kell boldogulnia, mert csakis így boldogulhat; a nemzeti kisebbségek jogainak, érdekeinek méltányos figyelembevétele kifejezetten magyar érdek is. Ma olvasva Teleki Pál nemzetiségpolitikai axiómáit, óhatatlanul arra kell gondolnunk, bárha hasonló elveket vallottak volna - s vallanának ma - azon országokban, amelyek nemzeti kisebbségei közt Trianon óta és következtében magyarok százezrei is éltek és élnek. „Vallom, hogy mindenkinek vitathatatlan joga a maga anyanyelvét, ősi szokásait, a maga tradícióit ápolni, és a magyar államnak, mint minden államnak, kötelessége más anyanyelvű polgárait ebben a törekvésükben támogatni, az ismereteknek anyanyelvükön való tanítását lehetővé tenni, sőt azt istápolni” - olvashatjuk Teleki állásfoglalását. Mint hangsúlyozta, „annak biztosítása, hogy a nemzetiségek kultúrájukat szabadon fejleszthessék, külön nemzetiségi jellegüket - modern szóval: népiségüket - megőrizhessék és ápolhassák, nemcsak megengedés dolga, hanem az is fontos, hogy mindenféle vonatkozásban az állam is támogassa ezt a fejlődést.” „A legteljesebb jogi és tényleges egyenlőség az élet minden viszonylatában”: iskolában, templomban, egyesületben, a hatóságokkal és hivatalokkal való érintkezésben ”az anyanyelv teljes és minden béklyótól mentes használata”. Fontos fela
