Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 3. szám - Juhász Erzsébet: Közép-Európa és a kisebbségek vajdasági szögből

Juhász Erzsébet • Közép-Európa és a kisebbségek vajdasági szögből 27

ehhez a hatvanas-hetvenes- és részben a nyolcvanas évekbeli Új Symposion hagyományához kellene visszanyúlnia, vele kellene párbeszédet folytatnia, azt kellene újraértékelnie. Legalábbis kiindulópontként. Hogy ennek nyoma sincs ma a vajdasági folyóiratokban és könyvkiadásban, ennek oka egyrészt abban rejlik, hogy a kilencvenes évek elején nagyszámú értelmiségi, író, művész települt át Magyarországra, s velük a kölcsönös lebecsülés, elutasítás okán nincs semmilyen kapcsolata a Vajdaságban maradottaknak. Ez pedig mindennél ékesebben példázza, milyen messze vagyunk mi a multikulturalitástól, ha még azokkal sem tudunk kapcsolatot teremteni, akikkel néhány évvel ezelőtt - igaz súlyos néhány év volt - egyazon regionális nyelvi közösséghez tartoztunk.

Korszakunkat Belohradsky a sokfajú társadalomból a sokkultúrájú társadalomba való drámai átmenet időszakának nevezi. Ennek az átmenetnek a drámai voltát abban látja, hogy „a sokfajta társadalomban az etnikai és faji sokszínűséget egységes kulturális modell kompenzálja: az etnikailag egymástól különböző emberek egyforma célokat, értékeket követnek. Ezzel szemben a sokkultúrájú társadalomban az emberek nemcsak etnikailag különböznek egymástól, hanem kulturálisan is különbözőek akarnak lenni. A kultúra itt elveszítette kompenzációs szerepét, így a semmivel nem kompenzált etnikai különbségek a szorongás és a körülöttünk mindenfelé tapasztalt türelmetlenség forrásává válik”. Egyre inkább úgy látom, hogy a többkultúrájúság lényege nem a kulturális különbözőségre való törekvésben rejlik, hanem az egyazon országokban, városokban, térségekben létrejött és folyamatosan teremtődő más-más kultúrák megismerésében.

Tény azonban, hogy az ilyen értelemben felfogott multikulturalitás iránt Közép-Európában mindeddig elsősorban a kisebbségek mutattak érdeklődést. Hogy mennyi ebben a helyzet diktálta kényszerűség, s mekkora az igazi belső késztetettség, azt könnyű lemérni azon, hogy mely más kulturális és nyelvi közegből való írókról, költőkről jelennek meg publikációk akkor is, ha nem valamely obiigát alkalomról: évfordulóról vagy rangosabb díjról van szó. A vajdasági magyar irodalomban, de gondolom, a legtöbb közép-európai kisebbség esetében is a más kultúrák recepciója egyoldalú. A kölcsönösség merő formalitás. - Ha csak kapásból is felsorolnám, hogy 1945-től a nyolcvanas évekközepéig mely vajdasági magyar műveket fordították le például szerb nyelvre, rettenetes következtetésekre juthatnánk. Nem említek itt egyet sem, elég annyit mondani, hogy csak elvétve fordult elő, hogy közéjük keveredett esztétikai értékekkel bíró mű is, annak is elenyésző volt a visszhangja. A nyolcvanas évek második felétől kezdve viszont olyan multikulturalitást szolgáló formalitásokkal mint a fordítás, már nem bíbelődtek az illetékes intézmények, mára mindennek viszont már az emléke is kimosódott a délszláv kulturális köztudatból.

„Kultúrák interferenciájáról és a multikulturalitás esélyeiről a térségben - itt és