Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - SZEMLE - Czirják József: Donáth Péter: Iskola és politika
Szemle 81 „...sajnos az a tényleges helyzet, hogy egyetlen (A és B típusú) polgári vagy középiskola sincsen és nincs egyetlen tanítóképző sem, ahol a német kisebbségi iskolák számára a német nyelv szempontjából csak távolról is megfelelő tanítók képeztetnének ki” (25. o.). A magyar állami oldal statisztikán alapuló tárgyilagos ténymegállapítása jól rávilágít az igazi szándékokra, amit a hivatalos magyar politika, vagy a közvélemény persze követelésként másoktól már nem kívánt elfogadni magára nézve, mert nagyonis jól látta az iskolázottság, az értelmiség kulcsszerepét. így kapja a Magyarországi Németek Nemzetiségi Egyesülete az alábbi tanácsot. „A németség itt még akkor is nehezen tudhatja fenntartani magát, ha művelődési szükségleteiről a békeszerződés szerint gondoskodunk, mert nincs meg a lehetősége annak, hogy értelmiségi osztálya kiképződjék.” (25. o.) Ehhez viszont önálló magyarországi nemzetiségi szellemű felsőoktatásra lett volna szükség, amelynek kulcsintézménye éppen a tanítóképzés. A Julián Egyesületet zászlajára tűző klebelsbergi szellem idején erről szó sem lehetett, hiszen éppen az egyenjogúságot vonták meg a gyakorlatban a nemzetiségektől, akiket ezáltal ugyanúgy kiszolgáltattak a német külpolitikának, ahogy később a német hadigépezetnek. így a hivatalos nemzetiségi szervezetek az érdekképviseletre vonatkozóan komolytalanná váltak a nemzetiség szemében, mégpedig a Volksbund aktivizálódását megelőzően. Donáth Péter könyve szerintem azért is fontos, mert újragondolásra késztet a mai napi politika fényében is. A nemzetiségről szóló szakirodalomban ugyanis még mindig általánosan jellemző, hogy a nemzetiségekről a nagypolitika tárgyaként szólnak, megítélik őket, de mindezt anélkül, hogy gondolkodásmódjukat, motívumaikat, helyzetüket és jogos törekvéseiket figyelembe vennék, azt hogy mit tehettek, vagy gondoltak az adott körülmények között. Márpedig ugyanakkor a vélt, feltételezett szándékaik szerint viszonyultak hozzájuk. Sőt, a dolog akkor válik igazán kínossá a politika morálja felől is, ha egy adott törekvést számon kérünk egy nemzetiségen mint közösségen, (még ha csak egyik szervezetüknek, a Volksbunknak van is egyáltalán köze a felrótt állásponthoz), amire ráadásul a magyar állam kényszerítette őket, mivel más, a saját elvárásaitól eltérő alternatívákat nem engedett életképessé válni. Érthető tehát, ha Donáth Péter nem kíván belebonyolódni ezen kérdések részletezésébe, sőt tárgyalásukat nem tekinti könyve tárgyának, amiben a téma tehermentesítése szempontjából persze igaza is van. Pedig a mozgatók tekintetében sokminden érthetőbb, átláthatóbb lenne, mégpedig éppen az iskolaügyben is. Az is, hogy miért tartott olyan sokáig, amíg a nemzetiségi területek iskoláiban tanítók számára rendezett egyszeri, majd többé - kevésbé rendszeres tanfolyamokból önálló nemzetiségi tanítóképző intézmény lett, amelynek azonban önálló épület már nem jutott, ahogy ezt éppen Donáth Péter könyvéből olyan részletesen megtudhatjuk. Talán érthető annak a német nemzetiségi értelmiségiként tevékenykedőnek a summázóan keserű hangvételű összefoglalása, ami miatt a könyv szerzőjé
