Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - SZEMLE - Czirják József: Donáth Péter: Iskola és politika
82 Új Dunatáj 1998. június nek megvan a maga igazsága, hogy tartózkodik a hamari ítéletektől, hiszen a témája nem csupán történeti, hanem ma is élő. „Nehéz és részben hálátlan feladatot vettünk magunkra: a magyarok szemében pángermánok vagyunk, akik tanulóinkat német szellemben neveljük és tanítjuk. A Harmadik Birodalom hívei pedig úgy néznek ránk mint magyarrá váltakra, akik német tanítványaikat asszimilálják.” (119. o.) Ezzel a szövegben kimondottakon túlmenően azt is mondja a fentieket önértékelésként idéző Lux Gyula igazgató, hogy nekik és egyúttal a nemzetiségnek is, nem hagytak más választási lehetőséget a politikában és megtagadták az önálló nemzetiségi tartalmú törekvések önmagukban való megítélését, értékelését, igyekezve azt megtartani a folklór (érdekessége, az ilyen is van) szintjén, és az ez a nemzetiségi politika tartalma(!) sugalmazást keltve tudatosan a mindenkori aktuálpolitikának alárendelten kezelték. Tapasztalataim szerint a tárgyalt időszakot követő időkben is, amely azonban már nem témája a tárgyalt könyvnek. Donáth Péter könyve jó alkalom arra is, hogy az olvasó a témakör mai helyzetére is gondoljon. Dicséretes, hogy a kiadást a MKM Etnikai- és Nemzetiségi Kisebbségi Főosztálya is támogatta. Talán nem véletlen, hogy a könyv második kiadása is elfogyott, pedig semmi feltűnőt nem tartalmaz, csupán a tényekre szorítkozik, az eseményeket időrendi sorrendben tárgyalja. Jól láttatja a csepp a tengerben, de a tenger a cseppben szituációt is. Mindezt Donáth Péter felfogásunk szerint túlságosan is visszafogottan teszi. A helyzetértékeléssel az olvasó főként a jegyzetapparátusnak köszönhetően nincs magára hagyva, mert a korabeli állásfoglalások és a szakirodalom fogódzókat tartalmaznak. Hiányérzetünk elsősorban a nemzetiségi szakirodalom esetében marad meghatározó. Csak egyetlen példára utalnék. Weidlein János szerepel a főszövegben, (61. o.) ugyanakkor publikációira utalás sem történik. (Lehet, hogy ez még a könyv keletkezésének időszakára utal.) Lux Gyula igazgató és tanári kara a maga igyekezete szerint tehát talán az asszimiláció és a pángermán törekvések között „középen” állott. Erőfeszítéseiket nagyon szépen és részletesen mutatja be Donáth Péter a tantestületi értekezletek anyagának és a tanítási anyagoknak a bemutatásával, elemzésével. Kár, hogy a nemzetiszocialista érzelmű képzők anyagának összevetésével nem került jobban kiemelésre a budapesti nevelőmunka sajátossága. Közben az is kiderül, hogy mennyire az egyes tanárok áldozatvállalásán múlottak az eredmények, ahogy ez pl. később a Pécsett tevékenykedő Varga Károly és kollégái esetében történt, akik gyakorlatilag szintén ott kezdték, ahol Lux Gyula a maga idejében, hogy diákjaik sem magyarul, sem németül nem tudtak rendesen. Ez szerencsére a múlté, legalábbis ami a magyar nyelvtudást illeti. A budapesti tanítóképző erőfeszítéseinek nevelőhatását a háborús helyzet elsodorta, a hősies és áldozatvállaló kezdeményezés ki
