Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Szövegemlékek a dunaföldvári farsangról
Szilágyi Miklós • Szövegemlékek a dunaföldvári farsangról 65 emlegetett dereglyét - az egyik emlékező szerint - a századforduló táján már egy teknő helyettesítette. A dunaföldvári felvonulás emlékezet megőrizte fontosabb elemeire rátérve: a parasztok lakta negyedekből (Fölvég, Alsóvég, Külvég) a Belvárosba tartó zajos és látványos vonulásnak a legidősebbek szerint a lóval vontatott nagy méretű csónak vagy dereglye volt a legfőbb jellegzetessége. Valóban az volt: Dunaföldvár tudós plébánosa, Egyed Antal is ezt emelte ki, amikor 1832-ben a Tudományos Gyűjteményben ismertetést közölt az élénk kereskedelmével, iparával, korántsem „parasztos” jellegével kitűnő városkáról. „Húshagyó kedden - írta Egyed - egy különös ’s őket, mint vizenjárókat billegező vigasság van szokásukban. Ha hóval födött a föld, több szánra, ha pedig nincs hó, tengelekre egy dereglét alkalmaztatnak, azt minden szükségesekkel, árboczfával, kormánynyal, evezőkkel, mélységet tapogató csáklyával ellátva 30-40 lóval csengőkkel belefogván, a’ hajót teleülvén muzsika és lárma között utszáról utszára vontatják. A’ tisztesb házaknál megállnak ’s a’ gazdát borral kínálják meg, s’ tányérukra pénzt kérnek, és ezen szedett pénzből estve tánczmulatságot ütnek maguknak” (Közli: Cziráky 1910:128). Nem lehetetlen, ha nincs is rá adatunk, hogy a Duna menti falvakban-városokban másutt is szerep jutott a sokféle maszkos figurát, életképi jelenetet magában foglaló, a település egészére kiterjedő felvonulásukon egy jelképi szerepű - ahogyan Egyed Antal valószínűsítette: a vízi életre utaló - vízi járműnek. Én magam csak a Drávaszög egyik falujából, Kopácsról ismerem a párhuzamát, ahol (amennyire a leírásból következtetni lehet) talán az 1970-es évekig szokásos volt húshagyókedden a zsánerfigurákat és -jeleneteket, illetve állatalakot magában foglaló maszkos felvonulás. „A menet élén-írja Lábadi Károly (1994: 164-165) — csiklit [csónakot] tettek négy kerékre, amelyet lóval vontattak. A csónakban a maszkák tüzet raktak száraz gallyakból [...] s palacsintát sütöttek, amellyel megkínálták a nézőket.” Mellesleg: azt is érdemes lenne végiggondolni, hogy nincs-e legalább formai összefüggés a vízi jármű vontatása és a sokkal széleskörűbben elterjedt, vénlánycsúfoló funkciójú, s korántsem csak a magyarok farsangi szokásköréhez tartozó tuskóhúzás között (v.ö.: Sági 1983: 237-243; Lukács 1991: 214). A maszkos-alakoskodó felvonulók közül a szalmaruhások emléke látszik a legelevenebbnek. Nyilván nem véletlenül: az „öltözetnek” ez az anyaga sokféle, így a Dunaföldvárhoz közeli településeken - pl. Előszálláson (Lukácsi991: 192) - szintén szokásos volt. Azt sajnos nem tudtam egyértelműen kideríteni, hogy ez a szalmaruha - úgy, ahogyan azt más vidékekről származó leírásokból ismerhetjük - valamilyen zsáner-figura vagy állatalak „jelmeze” volt-e. Arra aligha következtethetünk a szalma „ruhává” formálásának nem eléggé szabatos, ezt mégis kizáró ismertetéséből, hogy Dunaföldváron is, mint a magyar nyelvterület több pontján, szalmatörök - azaz szalmával kitömött gatyájú „török basa” - megjelenítője lett volna
