Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Szövegemlékek a dunaföldvári farsangról
66 Új Dunatáj 1998. június az így felöltözött szereplő (Ujváry 1990: 290-291: Gelencsér 1991a: 305-311). A szalmaruhás alak = medve azonosítást csak sugalmazó rákérdezés után mondta ki az egyik adatközlőm, mégis ez a „szerep” látszik a legvalószínűbbnek. Nem e kétes értékű „adat” alapján valószínűsítek így; azért inkább, mert a farsangi felvonulásoknak - ahogyan azt Ujváry Zoltán visszatérően hangsúlyozta (Ujváry 1989: 55- 68; 1990:318; 1991:159) - az egyszerű eszközökkel megidézett medve mindenütt „különösen kedvelt alakja volt”. A hamvazószerdái templomi szertartás „paródiájának” tűnő hamvazást, mely eredetileg is csak néhány személy akciója lehetett, az elbeszélő úgy idézte fel, mintha egyszeri bohókás ötletet valósított volna meg egy baráti társaság. Nem zárható ki persze, hogy a kezdeményező máshol látott-hallott szokást alkalmilag adaptált, az ugyanilyen szereplőkkel és kellékekkel végzett tréfás ceremónia azonban eléggé széles körben elterjedt ahhoz, hogy helyi hagyományt valószínűsítsek. Bárth János, megfogalmazván kétségét, hogy a szokás templomi szertartás paródiája lenne, lehetséges - mondja -, hogy „egy török kori licenciátus hamvazó hagyomány szakrális tartalom nélküli továbbélése”, délalföldi elterjedést emleget (Bárth 1990:403); Tátrai Zsuzsanna az észak-bánáti Verbicáról közöl róla adatot (Tátrai 1990: 132); a kevésbé templomi-papi szertartást „utánzó” hamvazás szokását azonban Fejér megye egyes falvaiból is ismerjük (Lukács 1991: 192; Gelencsér 1991a: 316-318). A közölt szövegek egyik legarchaikusabb szokáseleme független az eddig emlegetett, közösségi szervezésű és eléggé összetett formájú-tartalmú „népi színjátékoktól”. Akár szó szerint igaz, akár a böjt szigorúságát kifejező afféle „képes beszéd” csupán, hogy a farsang elmúltával befalazták a kemencébe a disznóhúst, s csakhúsvétkor, a templomi szentelés után ehettek belőle, az egyházi előírásokhoz igazodás kötelességének ez a „normája” nem volt feltétlenül azonos a „mindenkire” jellemző szokás szerű gyakorlattal. Mivel csak a családnak volt módja az absztinencia betartásának ellenőrzésére is, a vétkesek szankcionálására is - a hagyományos „faluközösség” a követendő magatartás ideál-képét fogalmazhatta csupán szentenciává. Nem az utólag különösen ellenőrizhetetlen „szokás”-tartalom - azaz: a kemence eléggé valószínűtlen, hisz mind a fűtést, mind a kenyérsütést lehetetlenné tévő rituális „befalazása” - tehát a kiemelendő ebből a (ha szó szerint értjük!) középkori reminiszcenciát sejtető adalékból, hanem az, hogy a húsevési tilalom ennyire szemléletes körülírására alig van máshonnan példánk (v.ö.: Gelencsér 1991a: 315-316). A régebbi gyűjtésekre, első világháború előtti gyakorlatra hivatkozó összefoglalások is, a közelmúltban megjelent, új gyűjtésen alapuló rész-feldolgozások is a szigorú böjtöt inkább azzal szokták szemléltetni, hogy „hamvazószerdán az összes edényt, fazekat, lábast fahamuval kilúgozták, hogy a zsírnak még csak nyoma se maradjon az edényeken” (pl. Manga 1979:224,1980: 684; valamint Csáky 1987: 101-102, Dukrét 1995: 29, Bellon 1995: 488).
