Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Szövegemlékek a dunaföldvári farsangról

64

Új Dunatáj 1998. június

Ujváry 1991), inkább azon kellene csodálkoznunk, ha a századelőig visszanyúló emlékezet semmit sem őrzött volna meg a dunaföldvári farsangi szokásokból. A közeli szomszédságban: nem egy Fejér megyei faluban - Lukács László (1991:184- 214) és Gelencsérjózsef(1991a: 300-315) szintén az 1970-1980-as években végzett adagyűjtései bizonyítják - nem csupán halványuló emlékei maradtak meg a farsang zajos-látványos búcsúztatásának. Az etnográfusok-folkloristák (és az idegenforgalom által is felfedezett látványosságra kíváncsi turisták) az „élő” szokással is találkozhattak; a mohai tikverőzés apróbb-nagyobb módosulásait pl. egy negyedszázadon át követte figyelemmel a székesfehérvári múzeum népzene- és néptánckutató muzeológusa, Pesovár Ferenc (Lukács 1991:185). A későbbi elemzésnek leginkább arra kell majd választ keresnie, hogy az egyik településen miért őrizték-gyakorolták évtizedekkel tovább ezeket a komoly szervezést igénylő (következésképpen: önzetlen szervező egyéniségeket és költségvállalást is feltételező) közösségi szórakoztató játékokat, mint akár a közvetlen szomszédságban is. A miértre adható válasznak nyilván az idegenforgalom és a folklorizmus szerepét, jelentőségét kell majd elsődlegesen mérlegelnie. Hiszen a kérdés úgy is megfogalmazható lenne, hogy vajon a századfordulótájt különbözött-e szervezettségében, méretében, látványosságában a dunaföldváriak farsangi felvonulása a mohácsi busójárástól Ujváry Zoltán

u. i. arra következtetett a „régi” és az irányított-manipulált mohácsi (pontosabban: az idegenforgalmi propagandának köszönhetően csak „mohácsiként” ismert! -v. ö.: Gelencsér 1991b: 429-434) busójárás felettébb gazdag irodalmából (1. pl. Csalog 1949; Mándoki 1963), hogy „amikor még nem volt irányított a busójárás menete, a mohácsi farsang lényegében nem különbözött más települések farsangi felvonulásától, illetőleg a házról házra járó csoportok cselekedeteitől” (Ujváry 1991: 126). A „hagyományőrző” falu-város hírét növelő látványosságok tudatos-öntudatos életben tartásának igyekezete - úgy tűnik számomra - mindenütt, ahol szinte napjainkig „élő” maradt a szokás, kisebb vagy nagyobb mértékben, de jellemző volt. A szlovákiai Kisalföld farsangi szokását, a dőrejárást elemző Liszkajózsef pl. a Khín Antal 1935-ös leírásából ismert és napjainkban megfigyelhető alakoskodó felvonulás között megmutatkozó „viszonylagos változatlanságot” annak tulajdonította, hogy a jelenlegi szokáselemek „a régebbieknek [...] tudatos felújításai, tehát természetes elkopásról csak a legcsekélyebb mértékben beszélhetünk” (Liszka 1992: 105). Eszerint: a dunaföldváriak sem lehettek kevésbé „hagyományőrzőek”, mint más dunántúli vagy kisalföldi települések lakói voltak, csupán a felfedezés, s nyomában az életbentartás és/vagy felújítás másutt is inkább értelmiségi, mint paraszti programja hiányzott. Senki és semmi nem befolyásolta a folyamatos kopásnak, a lassú elhalásnak az adataimból is következtethetően nyilván több évtizedig eltartó folyamatát. A lassú kopásnak: az egész településre már ki sem terjedő, egymástól elszigetelt kisebb felvonulásoknak a kifejezője lehet az is, hogy a „nagynak”