Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Szövegemlékek a dunaföldvári farsangról

Szilágyi Miklós • Szövegemlékek a dunaföldvári farsangról 59

(persze korántsem Erdély- és Partium-szerte mindenütt!) élő, nem a múltba révedő archaizálás szándékai szerint életre keltett a maszkos-jelenetező felvonulás, a téltemetés és sok egyéb színjátékszerű szokás (v.ö.: Barabás - Pozsony - Zakariás [szerk.] 1996.).

Az évtizedek óta nem gyakorolt, az emlékezet mélyéről előhívott dramatikus szokás a szó igazi értelmében „nem-szokás”. A valamikor volt szokást megközelíteni remélő olyan szöveg, mely a néprajzi gyűjtő érdeklődéséből és alkalmi informátora válaszaiból egyetlen egyszer éppen így megteremtődött. Nemcsak a „szokásról” szól tehát az ilyen szöveg, hanem a „kérdezőről” is, és a „válaszolóról” is. Mindarról, amit az iskolázott figyelmű néprajzi gyűjtő, szakirodalmi ismeretei birtokában, meg akart tudni - s alkalmasint azért nem tudta meg, mert képtelen volt feloldani a néprajzi gyűjtéssel, mint a beszélgetőtárs számára szokatlan élethelyzettel szükségszerűen együtt járó kommunikációs zavart; azt t.i., hogy ő irányítva „kérdez”, partnere viszont „beszélgetni” vagy élettapasztalatait „elmesélni” szeretné inkább. S arról is szól, hogy a múltról tanúskodónak gyarló, avagy az átlagosnál jobb, a lényegtelen részletekről is megbízható-e a memóriája; arról is, hogy kellően árnyalt-e a szóbeli kifejezőkészsége a leíró ismertetéshez és az események elbeszéléséhez; közvetve még arról is, hogy a néprajzi gyűjtő által kikényszerített-e vagy - az idős korral együtt járóan - a család, a szomszédság körében is mindennapos a múltba-révedése, a tanúságtevő emlékidézése.

Magnetofonról lejegyzett gyűjtéseimet (kérdéseket s a hosszabb-rövidebb válaszokat) közlöm tehát. Olyan, alig megszerkesztett szövegeket, melyek azt is dokumentálják, hogy az 1976-ban szóra bírható (persze „véletlenül” kiválasztott), a legidősebb generációhoz tartozó férfiak és nők hogyan tudták s hogyan tartották szükségesnek felidézni a századfordulón - a századelőn még bizonyosan „élő” farsangi felvonulások, mókázások s a hiedelem tartalmú szokáselemek halványuló emlékeit. Hadd hangsúlyozzam: nemcsak a farsangi szokások olykor bizonytalanpontatlan, de különleges, ritkán dokumentált „archaikumokat” is tartalmazó leírása érdemel figyelmet a századelő Dunaföldvára társadalmának rétegzettségéről; a parasztok és az iparosok foglalkozási, vagyoni és lokális elvű csoportjairól; e hagyományteremtő „kisközösségek” szokásszervező szerepéről folytatott terjedelmes beszélgetéseim kiemelt részleteiben. Az a „régi dolgok” iránti érdeklődés jelentőségét megértő és szolgálni akaró igyekezetük is, ahogyan a maguk életidejét: személyes tapasztalataikat a múlt - jelen összehasonlításnak, és a „múlt szebb, érdekesebb volt, mint a jelen” tartalmú érzelmi viszonynak a kifejezésére felhasználták. Ennek ellenére - ha az „utóparaszti” mentalitás megismeréséhez használjuk forrásul e beszélgetéseket, ebből a szempontból igazán tanulságosak - nem „siratták el” a múltat. Úgy szólották gyermekkori-ifjúkori emlékeikről, hogy kitessék szavaikból: az akkori élet logikájával egyezőek voltak a régiek érdekes és szép szokásai, ám