Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Szövegemlékek a dunaföldvári farsangról
58 Új Dunatáj 1998. június Szilágyi Miklós SZÖVEGEMLÉKEK A DUNAFÖLDVÁRI FARSANGRÓL A népszokáskutató, ha egy-egy közösségben évtizedek óta nem gyakorolt szertartásos cselekményeket vagy dramatikus játékokat szeretne rekonstruálni, természetesen rákényszerül, hogy adatszolgáltatóival a témáról folytatott beszélgetéseinek szövegéből következtessen a valamikori „forgatókönyvre” és annak minden alkalommal improvizált „előadására”. A vagy kötetlen, vagy kötött szövegek, a szereposztás, a térhasználat, a maszkok és a jelmezek - azaz: a „forma” -, különösen pedig a tréfásan-komoly „varázslásból” és az egyéni lét távlati céljait (azaz: a párválasztást) is szolgáló szórakoztatásból-szórakozásból egybeszervesedett „tartalom” minden, a néprajzi kutatás számára fontos részlete persze teljes értékűen sohasem rekonstruálható. Még akkor sem, ha jó memóriával megáldott és a néprajzi gyűjtő szándékát megértő egykori „rendező” vagy „főszereplő” emlékezik vissza az évtizedekkel korábban a dévaj játszadozás és a nekifelejtkezett mulatozás „álruhájába” felöltöztetett, s talán már akkor sem mindenki számára nyilvánvaló közösségi rítusra. Ha pedig csak egykori „mellékszereplők”, „statiszták” - esetleg gyermekkori élményeiket a világra csodálkozás áhítatával, tehát az „érdekes” látványt az eredeti értelme nélkül megőrző „nézők” - a szokáscselekményt felidéző tanúk, jó esetben a maszkokat és jelmezeket, valamint az itt-ott homályos és hiányos cselekménysort lehet a ráemlékezés szövegéből kikövetkeztetni. Aki számon tartja a néprajzi forráshasználatnak ezeket a korlátáit, meg fogja érteni, hogy miért nem „A dunaföldvárifarsang” címet írtam az 1976 nyarán végzett magnetofonos adatgyűjtésem némely részletét két évtized múltán bemutató közleményem fölé. Azért, természetesen, mert meggyőződésem, hogy csak a személyesen megfigyelhető-átélhető - tehát a ma is „élő”, s tulajdonképpen mindegy, hogy közösségi igényt szolgáló, vagy manipulative, pl. az idegenforgalom felpezsdítése szándékával életben tartott - szokáscselekményről lehet többé-kevésbé hitelesen beszámolni. Úgy például, ahogyan az erdélyi és partiumi farsangi szokásokat bemutató, 1996-ban megjelent tanulmánygyűjtemény legjobb dolgozatainak szerzői - Balázs Lajos, Barabás László, Pozsony Ferenc - tették. Nemcsak szövegszerűen rögzítették a „forgatókönyvet” s ennek „előadás” közben megszülető egyszeri - azaz évről-évre egy kissé más és más - változatát, hanem az 1980-1990-es években készített fotókkal is gazdagon dokumentáltak. így, a mai tárgyi környezet árulkodó jeleit (a konfekcionált ruhadarabokat, a napszemüveget, a gumikerekű kocsit) is megörökítvén fejezték ki a legegyértelműbben, hogy Székelyföld egyes vidékein
