Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Sipos Lajos: A Nyugat "csendes válsága" 1923-ban
54 Új Dunatáj 1998. június amelyben az egyéni nyelvhasználat, a háttérben érzékelhető szemléleti forma a lényegi elem. Ma talán így mondanánk: pontosan érzékelte, az 1920 utáni időszak már a paradigma-váltás kezdete a magyar költészetben.13 Az 1920-tól számított négy évben - ha csak a közlésszámokat tekintjük - Babits maga is hátrább szorult a Nyugatban. Mindössze 17 verse jelent meg a lapban. A Tímár Virgilfiát pedig - emlékezik rá Gellért Oszkár - Osvát csak Fenyő Miksa határozott fellépését követően volt hajlandó közölni. Talán a viszonylagos ódzkodás, az esetenként megtapasztalt mérsékelt érdeklődés okán Babits új regényét, a Halálfiait (eltérően a korábbi és későbbi gyakorlatától, mely szerint minden fontos alkotását a Nyugatnak adta) eleve a Pesti Naplónak ajánlotta föl. A Babits és Osvát között fokozatosan éleződő szakmai és személyi ellentét 1923 márciusában drámai fordulatot vett. Ekkor, a Gragger Róbert által szerkesztett Anthologia Hungarica című gyűjteményről írott Babits-tanulmányban Osvát már szerkesztőtársa irodalmi ítéletét is korrigálni akarta. A kéziratra küldött levélben a következőket írta: „Cikked correcturája, melyben Gellért Oszkár és Juhász Gyula jelentkezését feltüntetni akarod, azt hiszem nem szerencsés [...] Juhász Gyula nem sok önállóságot mutatott [...] a termékeny jelző [pedig] egyikre sem talál: Juhász Gyula szapora, Gellért Oszkárt csak az mutatja termékenynek, hogy abból a kevésből, amit írt, a későbbi idő számára alig veszett el valami.” Babits - talán kerülendő a konfliktust - a végleges változatban visszafogta Juhász minősítését.14 Osvát ezt egy személyes beszélgetésben „a legbölcsebb konzekvencia” levonásának mondta. Babits még aznap az alábbi levélben utasította el Osvát megállapítását.15 „Babits Mihály - Osvát Ernőnek MÁSOLAT 1923. márc. 12. Osváthoz Kedves Barátom! Tegnapi beszélgetésünk végén te egy olyan megjegyzést tettél, amit nem hagyhatok szó nélkül. Úgy emlékszem szóról szóra azt jelentetted ki, hogy én a legbölcsebb konzekvenciát vontam le akkor, amikor neked egy bizonyos kívánságodat teljesítettem. Ez a szó engem oly váratlan érintett és annyira meglepett, hogy abban a pillanatban nem tudtam semmit sem felelni rá. Mondanom sem kell, hogy én kívánságod teljesítésével nem konzekvenciát vontam le, hanem éppen ellenkezőleg engedményt tettem mikor bizonyos - véleményem szerint jogtalan de érthető érzékenységek iránti tekintetből elnéztem neked sőt bizonyos mértékig elfogadtam egy olyan szerkesztői tanácsot, amit minden más esetben felháborodással utasítottam volna vissza. Az a kifejezés, hogy konzekvenciákat vontam le olyan színben akarta feltüntetni a dolgot, mintha én nem önként szívességet tettem volna, hanem nyo
