Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Sipos Lajos: A Nyugat "csendes válsága" 1923-ban
Sipos Lajos • A Nyugat „csendes válsága” 1923-ban 51 (amint Milotay István írta egyik cikkének címében),5 az I. világháborúban és az ország szétdarabolásában való bűnös részvételt. A támadásokat még az olvasók közül is visszhangozták. Jól jelzi ezt egy névtelenségbe burkolózó, feltehetően szekszárdi levélíró Babitsnak küldött levele 1920 legelején: „Kedves jó uram, térjen az eszére! [...] a kedves jó szüleit ismertem régen [...], s a fájdalom, hogy azoknak a drága becsületes embereknek a fia ilyen. Hiszen lehetne még segíteni, nem hangos megtéréssel, kínos pálfordulással, de csendben, észrevétlenül, hozzá igazítaná a szívét hozzánk, hiszen nem veszhetett még ki Önből minden keresztény, magyar és úri érzés! [...] Önök nem maradhatnak meg communistáknak. Agitálni, beszélni fogunk a Nyugat ellen és előre megmondom Önnek, hogy rövid idő alatt minden nívós olvasó és előfizető ott fogja hagyni a Nyugatot, mert az így nem mehet tovább, a mai kurzust nem lehet büntetlenül mellőzni, elég szomorú, hogy a communistáknak tele szájjal ordítottak” [...]‘ Az újrainduló folyóirat lehetőségeit azonban nem a pénzügyi nehézségek, nem a státus-változás, a politikai és eszmetörténeti krízis és polarizálódás, nem a beszorítottság korlátozta. A folyóirat kilátásait a szerkesztők: Osvát Ernő és Babits Mihály közti felfogáskülönbség, az ebből (és az általános történeti helyzetváltozásból) következő 1923-as „csendes válság” veszélyeztette igazán. 1920. január 1-jén ugyanis két eltérő értékrendszerű, eltérő habitusú, más és más érintkezési formákat gyakorló irodalmár kezdte meg együtt a Nyugat szerkesztését. Osvát gondolatrendszere lényegében megegyezett az alapító időszak elképzeléseivel. Most is a 19. század klasszicizmusát tekintette normának; az igazat, a meggyőző ábrázolást kereste;7 néha pedig meglepő elfogultságokkal és kvalitás-tévedésekkel tartott sokra szerzőket.8 Ugyanakkor határozott stíluseszménye volt; kérlelhetetlen volt az alkotókkal, akik ennek nem feleltek meg. Azok a valamikori kezdők azonban, akiket 1908-ban vagy később ő fedezett fel, de többen azok közül is, akik 1920 után csatlakoztak a folyóirathoz, árnyaltabban szemlélték az irodalmat. Az aprólékos, sokszor feleslegesen kicsinyeskedő stílus-pedantériát pedig kifejezetten nehezen viselték. Füst Milán például ezt írja Afa/>/ojában Osvátról 1920 decemberében: „Osváttól el kell szakadnom! [...] Nekem elég volt, s nem, kívánom magam sem ennyire alárendelni, sem megaláztatni.” 1923-ban ezt jegyzi fel: „Én állandóan Osváttól rettegek [...] ennélfogva szerényen, középszerűen és tisztességesen írok. - Semmi szuverenitás.” 1924-ben így meditál: „Távolodni akarok ettől az apától, mert elég volt erőszakos hatásából.” 1929 után Móricz Zsigmond pedig így emlékezik rá: „Osváttal [...] nem lehetett vitatkozni [...] szőrszálhasogató elmélyedéssel foglalkozott az írásművei.” Németh László meg így idézte fel a „szerkesztők szerkesztőjével való találkozásait a Horválhné meghal sikere után: „Az írók elől el
