Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Móser Zoltán: Magyar történelmi arcképek
42 Új Dunatáj 1998. június Ebbe az arcképcsarnokba (ha itt most a Liszt párhuzamokra gondolok) számomra nem illeszthető a két Dózsa Györgyről szóló vers: Temesvár, Dózsa tábora, illetve az 1514. Félig-meddig igaz ez a Zrínyiről szóló versére is, ám ennek már számos zenei társa fellelhető Lisztnél, de versbéli társai hamarosan megszületnek Baka István műhelyében. Itt megjelenik az afő motívum, ami egész életében végig kíséri: az Istennel való kemény küzdelem, megjelenik az angyal és a Sátán. Madáchtól írt három szonettje mellé szintén könnyű hasonló Liszt művet találni. Azon szerzeményeire gondolok, amelyeket a zeneköltő szerelmi csalódottságában alkotott. A Tél Alsósztregován című vers már akkor született, amikor Baka István számára a nap fénye halványodni kezdett. A,futnék, de nincs hova”, az „eszkimóhomály jő” sorok, a toporgó király, zz alvó Sztregova képe jól mutatják ezt. A Vörösmarlyiól szóló Liszt mű mellé már három, jelentőségében is hasonló és hasonlóan fontos Baka verset tehetünk: Vörösmarty, 1850, Vázlat A vén cigányhoz, Vörösmarty töredékek. A sárba süllyedt reményről és reménytelenségről szól mindhárom költemény. Pontos párja és megfelelője a zongoraciklus Széchenyi című darabjának a Döbling. Az éjszakai Döblingről, a pokolbeli Magyarországról szóló reménytelen vallomás, hat részben, hat hosszú sóhajban elbeszélve. (Nem véletlen, hogy a Bakáról szóló albumomat ezen vers néhány sorával indítom.) Az ötödik rész Madáchhoz, Aranyhoz hasonlóan a középkori haláltánc motívum feldolgozása, amely Liszt két híres zongoradarabja, a Csárdás macabre vagy a Mefisztó keringő ismerete nélkül így nem született volna meg. Nagyságában, jelentőségében igen fontos a Háborús téli éjszaka, amely kilenc részes versciklus. Adyról, Ady éjszakáiról, Ady Magyarországáról, a reménytelen háborúba sodródott és pusztuló országról szóló lidérces álom. Mintha Ady kedvenc dala és annak szomorú üzenete szervezné egységbe a lazán kapcsolódó, s folyton szétesni akaró részeket. A végén ismét ezt a dalfoszlányt idézi fel a költő: „Befútta az utat a hó... Ver még a szívem, patkók csattognak bennem, hóviharral küszködik egy lovas. Hová fut? Hová futhat még, meggörnyedve, gyötrött arcát a halál fekete szelébe tartva? Milyen üzenet bízatott reá?”
