Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Szigeti Lajos Sándor: "Iszonyú mindegyik angyal"(?)
28 Új Dunatáj 1998. június gő parazsával / úgy vallatta a szívem, a szén izzó, eleven volt, / angyal fogta fogóval...”, hogy még a legutolsó „képeslapok” egyikében is megjelenjen, igaz, „némán, akár, az angyal, ha pusztulást csodál” (Razglednicák). Baka verseiben van egy sajátos konstans mozzanat: hosszú ideig csak hasonlatelemként jelenik meg a motívum, mint a Szürkületben: „A menny kilép medréből, szennyes árján / felhők - felpuffadt angyaltetemek - / sodródnak és keringenek, / a süllyedő nap örvényébe bukva” vagy az utolsó kötet képvilágát csírájában előlegező Halottak napja címűben: „Az emlékmű talapzatán, akár / angyalszárnyakból hullatott pihék, / mécsek remegnek, szürke és sivár / a kő, a park, s páncélozott az ég-” Aztán 1984-ben megszületik Angyal című verse, melyet előbb az Égtájak célkeresztjén kötet Balcsillagzat ciklusában helyez el, olyan versek között, mint a cikluscímadó melletti Helsingó'r, Tépéscsinálók, Halottak éje, Átutazóként, Szürke felhők. A posztumusz (de még a költő által összeállított) kötetben megszünteti ezt a ciklust, mint ahogy a Prelüdöt is s a két ciklusból megtartott verseket a Halál-boleró cikluscím alá gyűjti egybe, súlyosbítva még az eredetileg adott, önmagukban is súlyos jelentésárnyalatokat. E vers is tipikus példája Baka kompozíciós eljárásának: a versbe, ciklusba rendezés szigorúságával zárttá, lekerekítetté teszi a motívumbokrokat, a témát, a versnek nincs közvetlen „cselekménye”, folyamata, helyettük az erős képiség fogja össze, szorítja egybe a korpuszt. A képek - mint mindig - túlmutatnak önmagukon, az érzelem, a gondolat síkján működnek, alakulnak vízióvá, látomássá. Míg a korai versekben ugyanezek a metaforikus hajlandóságú képek még egy sivárvilágot is dalszerűvé, színessé, látványossá varázsoltak, itt nyersek, durva felületűek. A költő immár a „szétdúlt mondatok” eszköztárával él: a zárt forma (rövid dalforma, páros rímekkel összefűzött négysoros strófák rendkívüli szabályossága) még - mint mondtam, biztosított, de maga a formába zárt nyelvi-költői anyag töredezettebb, gomolygóbb, ezt csak tovább tetézi mintegy a vers egyetlen hosszan kanyargó, indázó mondatfolyammá alakítása, amelybe mintha csak botladozva betolakodnának a köznapi nyelv prózai szavai, törmelékei. Az egyébként leíró jellegű vers lírai alanya az angyal, egy valószerűtlen „holdbéli” tájon, a civilizáció szeméttelepén jelenik meg. A költemény ugyanis - értelmezésem szerint - a civilizáció poklát jeleníti, teremti meg, amelynek elemei már az első sorokban felsejlenek: a rozsdás konzervdobozok, csikkek, papírcafatok felnagyítódnak a látomásban. Baka nem alkalmazza a központozást, akadály nélkül szakad fel belőle a keserűség, az elhagyatottság, a kiábrándultság érzése. Már az első hét sor e megváltást óhajtó, arra váró pusztuló világot idézi, a megváltás halaszthatatlanságát látszik sugallni - a képek értelmezés-logikái egyikeként - az a tény, hogy már az első strófában megjelenik e megváltás reményét legalábbis funkciójában hordozni kész transzcendens lény, a remény azonban már a költemény elején sem bontakozhat ki e szokatlan
