Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Szigeti Lajos Sándor: "Iszonyú mindegyik angyal"(?)
Szigeti Lajos Sándor • „Iszonyú mindegyik angyal”(?) 29 pusztulásfolyamatban, ugyanis az angyal megjelenítése máris egy képi paradoxonra épül: hiába jelenik meg előttünk a megváltás ígérete, az angyal honnanjöttsége ugyanis palinodikus: szertefoszlatja illúzióinkat: „A rozsdaszeplős konzervdobozok / nedvedző csikkek papírcafatok / között a fénnyel drótozott eget / elhagyva tán egy angyal lépeget”. Amint szemünk a „drótozott égre” téved: az itt és most várt megváltás jelei elhalványulnak, hiszen a jelzős szerkezettel a szabadság, az ég felé törés, a belső végtelenség reménye máris meghiúsul, József Attila Eszméletének olvasói emlékezete szerint: „a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött”. Igaz, amivel összefogatott a fenti világ, az nem más, mint a még mindig reményt keltő fény, csakhogy a vers szerint az is a mi földi létünk felől ítéltetik meg, amelyben csönd, homály, alkony van csupán, legföljebb, mégha pislákol, dereng is - lelkűnkben - a motívum mégis-fel- felbukkanása révén - a világosság: „az alkony felborított pléhedénye / alatt homály van bárha kásafénye / még csordogál és néhol lámpa gyúl”. Minden a puszta anyagba zártság állapotában - nem él, csak - vegetál, éppen csak van, jeleként valami levésnek, a puszta, lecsupaszodott, lecsupaszított lét rekvizitumainak is csak a ki- és elhasznált nyomait látjuk, meglepetést legföljebb csak az okozhat, hogy az alkotás-teremtés, a költői szó lehetősége is csakrekvizítumként, s még így is csupán roncsformájában van jelen. S míg a második szakaszban az eddig megőrzött anyagtalanságával még az időben és a térben is képes legalább látszólagos identitását megőrizni és „üveglő szárnyakkal vonul”-ni az angyal, addig a harmadik szakaszban időbeli léte már a különös, a múlt századi - a „modern” világgal szembeni - térben látszik csak érvényesülni, „a rozsdaette konzervdobozok / elázott csikkek szétdűlt mondatok / között de mégis mindenektől távol / akárha jőne száz évvel korábbról”. Itt kezdjük érzékelni, hogy - ha már az anyagiságukban is csak múlttá, eredménytelenné vált elemek közé került a költői teremtés eszközeként a nyelv is, bevallva egyúttal a művészet jellegzetesen legújabb kori - „modern” - kudarcát is : eltompult a költészet erejébe vetett hit is, akkor ezen eleve pusztulásra ítéltetett világban és világnak már senki/semmi sem hozhat megváltást, az öntörvényszerűen halad a maga végzete felé: „és sűrű egyre sűrűbb a sötétség micsoda sóvárgás micsoda kétség / rezeg kocsonya-sárgás szárnyain / míg körbejár a park sétányain”. A szürreális, az abszurd huszadik századi ember immár menthetetlen világáról, lélekállapotáról érkezik itt rendkívül sötét, komoly tónusú hír (nincs játék és [önjmagáért való dallam), e félelmetessé vált emberi világban, e jellegzetes költő (nem teremtette, csak - sugallja -) „tükrözte” helyzetben a fenti világ (ha tetszik: az Isten civil[izált-abb] világa) is - az emberéhez hasonlóan, annak hatására és következményeként - elértéktelenedik, azt sugallva, mintha az Isten-tett, maga a teremtés is értelmetlen volt (lett volna)!? Isten magunkra hagyott bennünket a teremtés után, mely teremtést én mint ember - e Baka-vers szerint - e földi pokol foglyaként érzékelem csupán, amire jöhetne a te-
