Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 2. szám - Fried István: Árnyak közt múlandó árny

22

Új Dunatáj 1998. június

teszk ugyan az ellentétezés irányába hatna, másrészt viszont az ellentét egyik tagja, nevezetesen a beszélő látszólagos passzivitása miatt (éppen a groteszk kép következtében) nélkülözi a szükséges jelen-létre utaló mozzanatokat, és elszenvedőként kivonja magát az interafeoból, így a groteszkben (is) szükséges szembesülés elmarad:

bemaszatol a rétek nyári zöldje cukorsziruppal émelyít a tél

Hasonlóképpen a világ-színjáték nem képes sem tragédiáig, sem vígjátékig fokozódni, mivel éppen a jelen nem lévő, legfeljebb parancsot teljesíteni kénytelen elbeszélő (ti. azt, hogy megszülessen, bekerüljön a tőle függetlenedett körforgásba) pusztán fizikai létezésével igazolhatja a dráma érzékelését. így - minthogy legföljebb elviseli az örökös, változatlan színjátékot - számára csupán külső jelekben Commedia, sem nem tévesztheti el az igaz utat (még annyi utat sem tesz/tehet meg, mint Trakl meg nem születettje), nem vágyódhat vissza szomorú helyzetéből egy hajdani boldogságba, nem érezheti át a „Nessun maggior dolore...” Juhász Gyulánál kissé felvizeződött szituációját, sőt, még a csábító környezet verlaine-i rajzára sem reagálhat. A külső jelek hiteltelenné válnak számára, mivel az én nem tudom alapmagatartása eleve eltávolítja mindenféle lehetségestől, s a levont következtetés „vaslogikája” szerint a „valószínűtlen” lehetséges felől nem nyílhat rálátás semmiféle autenticitásra. Az én nem tudom az egyedül bizonyos, minden más esetleges, elmosódó (még a menny, talán a mennyei instancia is „túl szétfolyó”). Eszerint a lét nem lehet individuális, még kevésbe saját, ugyanakkor számára nem jut(hat) hely:

én nem tudom mindez miért mivégre az alkony-dráma és a virradat komédiája minden napja éje e létnek mely mindegyre egy marad

Két megjegyzés kívánkozik az idézet után:

1. Az írásjelek elhagyása (a monológszerűség?) ellenére világosan tagolt mondatokban szólal meg a beszélő, az egymásnak megfelelő versszakok, verssorok a szigorú strukturáltság érzetét kelthetik. Talán mégsem arról kellene elmélkedni, hogy a sorsnélküliséggel egy tökéletesre formált versszerkezet konfrontálódik; mintha inkább az a korábban már jelzett eljárás öltene vers alakot, amely szerint az öntudatosodás, a „belátás” egy hibátlanra alakítani szándékozott alakzatból olvasható ki a legnagyobb valószínűséggel.

2. A retorikailag határozottan megformált versszak-építés az időszerkezet lényegi vonásaira hívja föl a figyelmet. A leginkább talán nem is a konkrét (bár mitikussá emelt) idő forgása tűnik ki, hanem az első és az utolsó strófa változó idő-jelölése.