Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Fried István: Árnyak közt múlandó árny
Fried István • Árnyak közt múlandó árny 21 tének emlékezetéhez fűződő sorstalanság, amely a befejező sorral válik „beszédessé” [Silbern sank des Ungeboren Haupt hin: Ezüstösen hanyatlott le a meg nem született feje], kapcsol vissza a címhez, sugallja a jelképiséget. Juhász Gyula szentimentálisra formázott verse (Hauser Gáspár) mintegy összegezi a magyar századfordulós modernség lírai rekvizitumait - a dekadenciától az elveszített Éden motívumáig. Baka István nem ezeknek az előzményeknek ellenében rajzolja meg a létével, létéről elszámolni nem tudható alakját, hanem újraírja, másféle téridős szerkezetbe kényszeríti a nem-tudhatás tudását, nem a megszületéssel kezdődő, hanem azzal beteljesedő világdrámát. Ez az újra-elbeszélés nem elsősorban az előzményekre kérdezés révén történhet meg. Sokkal inkább a téri és idői elemek újra-szerkesztése révén, a motívum/tárgy struktúrájának újragondolásával. Az eddigiektől eltérő módon kerít sort az önmaga sorstalanságát dalformában előadó lírai beszélő az azonosítás, a helyettesítés, a metaforizálás aktusára, az ellentétek konstruálására. Az egykori léttelenség, a meg nem születettség, a tömlöcbe zártság, a vakság ajó kategóriájába iktatódik, akár a semmi; a címszereplő e léttelenséget léttel ruházza föl (kétszer is: vaknak lenni jó volt, az én kiemelésem F. I.), míg a parancsra megszületés, a földre száműzetés, a semmiből kiragadtatás tagadja a világ fogalmához fűzhető világosság, értelem, létszerűség minősítéseket. Mégsem az értelem-értelmetlenség dichotomikus párja határozza meg a daloló, legalább is a keresztrímes jambusokkal verset formáló, ismétlésekkel és egymásra utaló sorokkal arányos szerkezetet létre hívó beszélő érzelmi/gondolati helyzetét. Inkább a följebb említett újraelbeszélés gesztusai minősítenek, tudniillik a magát világdrámaként konstituálókonstruáló lét a beszélő számára hozzáférhetetlen marad, és ebből a hozzáférhetetlenségből értelmeződik a külső világ konstrukciójának a beszélő szempontjából értékelhetetlen volta. Még pontosabban szólva: a világ mitikus struktúrája (évszakok, napszakok váltakozásának kozmikus rendje) ellenségesen magasodik a legfeljebb árnyként egzisztáló, múlandóságra ítélt személyiséggel szembe, aki legfeljebb árnylétének tudatosulását képes megnevezni, a mögötte esetleg meghúzódó tervet vagy akár ilyen tervnek valószínűségét/valószínűtlenségét már nem. Ami valamiképpen úgy fogalmazható meg: nem a kimondás igénye, módja, lehetősége mond minduntalan csődöt, nem a századfordulós válságtudat rendelődik a Hauser-történet újramondása ürügyén egy költői világba (hiszen a versbéli retorika hiánytalanul, a maga módján szinte tökéletesen „működik”), hanem az egzisztencia lehetségességére kérdez a lírai beszélő, valójában a születéssel Commediává lett sorstörténet iránt érzékelődik kétely. Annál is inkább, mivel a világdráma csupán a külső történések szintjén zajlik, a magát személyiségként meghatározni képtelen lírai elbeszélő belső világába nem vezet a titokkal teljes út. A vers felmondja a természetlíra hagyományos én-világ azonosítását végző eljárását, és groteszkbe fordítja mind a helyettesíthetőség, mind az ellentétezés műfaji emlékezetét, mivel egyrészt a gro-
