Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Fried István: Árnyak közt múlandó árny
20 Új Dunatáj 1998. június mibe fog kifutni. A szintén feltehetőleg Verlaine-től örökölt lírai szituáció, az egyes szám első személy eleve perspektíva-szűkítő jellegű, ám a világ itt nem pusztán a száműzetés színhelye (a feűzetés gondolata bukkan föl, a kiűzetés a semmiből, a tömlőéből valójában a megszületés drámájaként is felfogható lenne!), hanem a kozmikus magánosságé, a léttelenségé, amelynek „színjátéka” (dantei értelemben vehető Commediája) két végtelen között játszódik: a nyár és a tél, illetőleg a nap meg az éj, a világ, a föld és a menny keretei a mindigre egy létnek, kijelölik a világdráma helyét és idejét anélkül, hogy a cselekvés, a sorsalakítás lehetőségei fölmerülhetnének. Mégsem a passzivitásé a vezető szólam a versben: feltehetőleg több joggal lehetne arról beszélni, miként ébredt öntudatra a születése révén a közönyös világdrámába száműzött, és bár az „én nem tudom” szituáltságával jelöli ki a vers beszélője a maga szerepét (amely a leginkább arra szorítkozik, hogy a körforgást'elviselje, rosszul-létét fölpanaszolja), rádöbbenése a lét könyörtelen törvényére, a változatlanságra és változtathatatlanságra valójában nem tekinthető egyértelműen vereségnek: a sorsnélküliség fölismerése annak átlátása; ennek következtében a szüntelen ismétlődő jelenségek, a kozmikus idő rideg körforgása legalább a saját sorsától való elhatárolódást eredményezik. Azt nevezetesen, hogy neki, magának nincsen része sorsa alakulásában, születését - volt róla szó - száműzetésként éli meg, az egyetemesség Commediája tőle függetlenül zajlik, és a befejező sor - „hogy árnyak közt múlandó árny legyek” - a halálhoz mért lét perspektívátlanságát illúziótlanul nevezi meg, azt sem elhallgatva: Caspar Hauser nem kizárólag a maga sorsának tanú ja/krónik ás a, mintegy helyettesítőként emberi egzisztenciát példáz. Itt, ezen a ponton írja át Baka István verse előszövegeit, azokat, amelyekkel szövegszerűen igazolható kapcsolatot létesített, és azokat a századfordulós modernségbe ágyazott változatokat is, amelyektől szituáltsága lényegileg megkülönbözteti. Mivel nem egy ellenséges vagy ellenségessé váló/vált környezet, nem az értetlenkedő) világ tehető felelőssé a kozmikus magánosságért, nem a valaha volt Édenből való kiűzetés tragikuma okozza (nem a lét-felejtést, lét-feledettséget, egzisztencia-vesztést, hanem) a léttelenséget, a pusztán árny-létben létezést, de még csak nem is a meg nem születettség jut sorsul számára; s ha Verlaine a külső világban elveszett, a belső világ felé az utat nem lelő gyónásszerű dalát csendíti el, Wassermann egy szigorúan ítélkező narrátort szólaltat meg, Trakl verse egy mondandójában bizonytalan elbeszélő szájába adja a/egy Kaspar-Hauser-Liede.t: szószerint nem egészen, mint Kálnoky László már a beszélő helyzetét előlegezve írja: Dal Kasper Mauserről, hanem inkább: Kaspar-Hauser-dal. Hiszen a vers indításában feltehetőleg nem a címszereplő beszél önmagától elidegenedve: Er wahrlich liebte die Sonne [ő bizonyára szerette a Napot, Kálnokynál: Szívből szerette a napot], bár ezt a lehetőséget sem lehet teljesen elvetni. A Kaspar Hauser történetéhez, történe-
