Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 2. szám - Fried István: Árnyak közt múlandó árny

Fried István • Árnyak közt múlandó árny

17

víziót töltenek be, mintegy a létezés emlékeit jelezve: a világba küldött, esett, vetett személyiség nem vonul ki, nem menekül versbe, hiszen „átutazóként” van csupán jelen, a semmiből a tétován megnevezett céltalanságba:

„körülnéz és nem érti mért van itt mi ez a nyüzsgés és mi ez a lárma (...)

s nem jut eszébe küldetés vagy átok sodorta erre s honnan jött hova merült miféle múltba otthona (...)

s ma sem tudom hogy honnan és miért űztek ki (...)

Az egyes szám harmadik személyben induló vers egyes szám első személyűbe vált át, a világba való kivetettséget, az értelmetlenségével minősíthető létet előbb szemlélőként, majd személyes sorsként éli meg: a világ rendezetlen részek, névtelen egyedek halmaza lesz a leírásban, a lét ekképpen nem szólítható meg, rendező elvet aligha tud az „elbeszélő” fölfedezni. A váltás hirtelennek és meglepőnek mondható, a kissé érzelmesnek ható befejezés előkészítetlenül ér, miként az átfordulás is a szakralitásban. A valahonnan való kiűzetés sejtelemként fogalmazódik meg, nemigen rokon az Éden elvesztését panaszló elbeszélésekkel, a zárásban a vezeklés, illetőleg az, hogy Isten lesújt vagy megbocsát, még akkor sem következik egyértelműen a személyessé lett sorstörténetből, ha nem erősíti az elbeszélhetőség hitét, hanem éppen úgy a tanácstalanság körében marad, mint a világban ténfergők létlehetőségeinek leltárba vétele.

Ugyanakkor ez a költemény már-már nagyon is a Caspar Hauser gondolati - nem kizárólag: időrendi - közelében helyezhető el: a Caspar Hauser-történethez fűződő személyiség- és létértelmezés az Átutazóként című versnek gondolatiságához tartozik. S hogy Baka István a Hauser-témára lelt, ennek önmagában kor- és időszerűséget kölcsönöz, hogy ugyan nyelvbölcseleti megfontolásból, ugyanennek a tematikának újragondolására vállalkozott Handke is. Csakhogy nála a nyelviség, a nyelvbirtoklás, illetőleg a nyelvtől való megfosztódás emelkedik monodrámává, amelyet színházi effektusok, mintegy a személytelen világ zörejei, kísérnek a nyelvtől a nyelvvesztésig vezető úton. Baka István a maga költészetének figurái mellé iktatja be Caspar Hausert, méghozzá olymódon, hogy a Hauser-„legendárium” histórikumában válogatva, mellőzi a történetnek mindazon elemeit, amelyek nem a semmiből a semmi felé tartó „utazást” tematizálják, eszerint nem látszik tudomást venni azokról a változatokról (így Georg Trakléról vagy éppenjuhász Gyuláéról), amelyek nem a világba vetettség értelmetlenségét, szinte abszurditását gon-