Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 2. szám - Fried István: Árnyak közt múlandó árny

18

Új Dunatáj 1998. június

dolják újra. Baka István Hausere levetette az „elátkozott költő” jelmezét, árnyékvilágra hivatkozása pedig mintha még messzebbre utalna vissza: „A külső világ árnyékvilág. - Az veti árnyékát a fény birodalmára...” (Novalis) Mégsem érdektelen azoknak az előszövegeknek szembesítése a Baka-verssel, amelyekre utalhat. Verlaine Sagesse (Jóság) című kötetében olvasható Gaspard Hauser cbante (Gaspard Hauser dalol, Szabó Lőrinc fordításában). Az egyes szám első személyben előadott költemény indítása: Je suis venu (Jöttem) szintén a világba érkezést hangsúlyozza, a francia versben kiváltképpen fontos a nagyváros megnevezése, majd a megmagyarázatlanul és megmagyarázhatatlanul maradó küldetés, a világban-lét fölöslegessége és hiábavalósága lesz „le pauvre Gaspard” (a szegény Gáspár) panasza:

Suis-je né trop ou trop tárd?

Qu’ est-ce que je fais in ce monde?

(Későn jöttem? Korán? Miért?

Mit keresek e világban?)

A saját létével-létéről elszámolni nem tudó „szegény Gáspár” az útját tévesztett-tévesztő Verlaine bűnbánó hangján beszél, érzelmesebben, mint más Verlainekötetekben szólt a költő, de itt a részvétlen emberek szánalmára-imájára igényt tartva. A sorsa kilátástalanságára rádöbbenő Gaspard Hausert a szép halál éppen úgy elkerüli, mint ahogy nincs/nem lehet se hazája, se királya. Tagadások, „negatívumok” meredeznek föl előtte, osztályrésze a mélységes szomorúság (Szabó Lőrinc túlfordítja: ma peine est profonde - meghalok a szomorúságban), s ez a teljes egzisztenciát átható bánat a világ részvétlenségéből fakad, miközben a vers csattanójában mégis annak könyörületére apellál. Ez az ellentmondás látszólagos csupán Verlaine versében. A megszólító keresi a megszólíthatókat, akiket nem lát, nem tud megnevezni, „O vous tous...” - kiált föl az utolsó előtti sorban, nem jelölvén meg pontosan, valójában kikhez szól. Hiszen kísérletei ön-léte „létre”-hozására kudarcba fulladtak, sem a szerelem, sem a hősiesség nem lehetett osztályrésze. A kudarcsorozat vágyai elcsitultát, elnyugodni óhajtását eredményezi. Ontudatosodása idézett két célirányos kérdésével artikulálódik: személyiséggé válni akaró, létét körvonalazódni kívánó individuum és kora, környezete, „világa” nem talál(hat) egymásra, nem lehet otthonos az a világ, amely Hauser ajánlkozásaival szemben közönyös marad.

Jacob Wassermann első ízben 1908-ban megjelentetett regénye hasonló célzatú. A megértés-képtelenség bűnében elmarasztalt külső világ és annak önzésében, értelmetlenségében bolyongó Caspar Hauser között nincsen, nem lehet egyetértés, egymásra lelés meg különösen nem. „Mind a mai napig Caspar Hauser voltam, holnaptól kezdve a másik leszek, de ki vagyok most” - hangzik föl a kérdés, amely nem az én-vesztésé, hanem az én-elbizonytalanodásé; hiszen a hirtelen fölbukkant, rej-