Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 2. szám - Fried István: Árnyak közt múlandó árny

16

Új Dunatáj 1998. június

zárásnak tűnik, nem megoldásnak, nem harmonikus befejezésnek, hanem a bevégzés lehetősége előbukkanásának, a versegészbe az indulás, a ki tudja, hová történő érkezés századfordulós toposza kerül: az elszakadás heroizmusát felváltja a bizonytalanság meg/átérzése, amely annak ellenére arányosan szerkesztett, míves verset eredményez, hogy a megérkezés lehetősége nem tartalmazza a célbajutás esélyét. A diszharmonikus verstörténés végül harmóniát sugárzó struktúrában kap formát. Talán inkább az Ady-költészet ellenében, mint az Ady-költészet motívumait rokonszenvező továbbgondolás jegyében alakul a vers, ám minthogy csak egy távolabbi képzetkörön utal Ady vonat-motívumaira, mégsem érzékelhető vitaszöveg volta. A címben megidézett szerző és motívuma sokszoros áttétellel, a századfordulós „kivonulás”, áttörés, új utakra lépés messze nem a vállalás hősiességeként van jelen a versben, de muszáj-herkulesi kényszeredettségre sem utal a vers szövege, sokkal inkább egy tájékozatlan (külső?) szemlélő az, aki valakinek (?) „átélt beszédét” közvetíti egy közelebbről meg nem nevezett résztvevőnek. A „ki tudja” kérdés elég határozatlan ahhoz, hogy a „talányokkal és a „tán”-okkal együtt ellensúlyozza az egyes szám első személyként elgondolj?), szerepeltetett^), előhívott(?), elképzelj?) lírai hőst(?)... Hogy írásjelek sem lelhetők a versben, még inkább egy elmosódott körvonalú szereplőt tételeztet föl, aki a századforduló vonatára felülni szándékozván egy ridegebb kor vonatán találja magát.

Aligha kerülhető meg most már, hogy ne térjek rá a Caspar Hauser című versre, amely feltevésem szerint korábbi versekben már készülődött. Ami azonban ott töredékesen jelent meg, az a Caspar Hauserben kibontott-értelmezett motívumként funkcionál. Ami másutt viszont megint egy megjelenített lírai hős(?) kihallgatott „magán” beszéde, az itt névhez, történethez, „tárgy”-hoz fűződő és ezzel egy hagyománytörténést kiteljesítő alakzatban kap formát. A Sovány vizekből óvatosan csendíti meg a poétikusságba menekített világba vetettséget, a jelenlét sem akadályozhatja meg az emlékké válást. A retorikusán fölívelő vers csattanója jelzi egyrészt természet és lét egylényegűségét, egymásra vonatkoztathatóságát, másfelől a mégis beszédként létezhető (és éppen e létezésből fakadóan körvonalazódó) árny megmaradó voltát:

Mint zöld beszédét elfeledve a lomb ring hangtalan, s már nem mondhat többet magáról, csak azt, hogy árnya van.

Az Átutazóként a Casper Hauser szomszédságában keletkezett, és éppen idézendő soraival mintha a hauseri lét egy értelmezési lehetőségét tematizálná. A világ váróterem „képében” körvonalazódik, a versben csupán felsorolásszerűen előszámlált szereplők sem arccal, sem sorssal nem rendelkeznek, egy hasonlattal indított