Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - Fried István: Puskin és Baka István sellője
16 Új Dunatáj 1997. május díszletezése mintha az öreg szerzetes képzeletébe, vágykivetülésébe, netán tudatalattijába utalná a csodás szépség megjelenését; 2.) A történet lezáratlan marad: a vízre tekintő kisgyermekek (malcsiski, s szempontunkból nagyon fontos ez a tényező, hiszen a kisgyermekek és a mesék világa igencsak fedi egymást) figyelnek föl az új tüneményre, csak (tol’ko) ők látják, mások nem. Új történet születik, vagy a történet megismétlődése várható? Annyi bizonyos, hogy Puskin verse mintegy keretbe zárja az eseménysort. Nad ozerom: a tó fölött, így kezdődik, v vode: a vízben, ezek az utolsó szavak. A fenn, a tudat birodalmából jutottunk el a lent-be, a tudatalattiba, a láthatóból a legfeljebb sejthetőbe, a kézzelfoghatóból a meseibe. Még néhány (kiegészítő) megjegyzés kívánkozik ide. Először: az öreg szerzetest gesztusaival, különféle helyzetekben állítja elénk a költő: imádkozik, már megásta sírját, majd a vizet nézi (s itt kezdődik tragikus vétsége), képtelen imádkozni, a parton ül és vár. Ezzel szemben (nem felejtve, hogy mindez látomás is lehet, hiszen a szerzetes nézi a vizet, pillantása nem a magasba, a fentre, hanem a mélybe, a lentre irányul) a sellő feltűnik a vízből, a partra lép, int az öregnek, a víz fölött ül, és mielőtt a mélységes csöndbe veszne (v glubokoj tisine), megszólal: „Monah, monah! Ko mnye, ko mnye”! - mintegy visszautalván a szirének csábdalára, amelynek nem szövege, hanem dallama volt oly bűvölő, hiszen lényegük nem a szavakkal kifejeződő logikus gondolkodás, hanem az irracionális világ üzenetét tolmácsoló zene vonzáskörében éri el a hatást, amelyet a halandókra gyakorolnak. Másodszor: nemcsak és talán nem is elsősorban a vízparton játszódik le az esemény, hiszen amennyiben van egyáltalán történéssor, az a tudati magatartás változásait jelöli, inkább a víz fölött, a Vízben történtekről esik szó, mint már írtam: az öreg szerzetes víznéző tartása egyik legjellegzetesebb létezési formája. A Vízből érkezik a sellő, oda tér vissza, és mintha az öreget is a vízben látnák majd a kisgyermekek. Ilymódon a tó (ozero), a víz (voda) a teljes történés helyszíne, a kezdet és a vég (jelképe), ahol megszületik a jelenés, vagy testet ölt a látomás, és ahová belehal-belevész a történet, hogy ott, benne és általa éljen tovább, immár regeként. A kezdet és a vég összeérése egyben a kezdethez, az eredethez, a születés előttihöz való visszatérés (pszichoanalitikus nyelven regressus ad uterum), ha úgy tetszik: a női princípiumhoz (az oroszban a voda egyébként nőnemű). Az ozero (a tó) ama tudatállapotban jelenik meg, amelyben a világtól, az élettől végképp elfordulni látszó szerzetes még békében él a szigorú tilalmakkal, elfojtott ösztönei a mélyben szunnyadnak, ezeknek kivetülései kavarják föl a mélyet, a vizet. A második versszak befejező sorától az ozero (a tó) helyett immár a voda (víz) szerepel, a konkrétabb megjelölés az általánosabbnak, a neutrális (az ozero az oroszban semleges nemű) a női princípiumnak adja át a helyét. Hogy aztán - és erről is esett már szó - a vodával, a vízzel csengjen
