Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - Fried István: Puskin és Baka István sellője
Fried István • Puskin és Baka István s ellője 17 ki a vers, amely egészében egyszerre sugallja a (természeti, tudati, nemi) jelkép valamennyi részjelentését. Baka István 1995-ben, fájdalmasan rövid életének utolsó évében, mintegy életével és általában a Léttel számot vetve, súlyos betegen is visszapillantva a megtett útra, jelentette meg Sellő-szonett című versét. Szinte ott folytatta, ahol Puskin költeménye abbamaradt: a kisgyermekek egyike mintha tizenhét éves kamasszá serdült volna. Baka azonban Puskin költeményének tárgyilagos külső szemlélőjét-elbeszélőjét fölcseréli az egyes szám első személlyel, a lírai hős itt önnön hányattatásairól számol be; a történet jelen idejét a vissza- és előreutalások bonyolultabb időviszonyaira módosítja, az öreg szerzetes sorsfordulata helyébe pedig a lírai hős, a kamasz férfi tudatra ébredésének, a beavatódásnak folyamata kerül. Ami marad: a helyszín. Puskin szinte mesei tava azonban Bakánál a szülőföld, a magyar vidék jellegzetes tájává, „ártéri tó”-vá lényegül, amely a vers első sorában, noha nem első szavaként, található meg. Hogy aztán Baka szonettje is, hasonlóan a Puskin-vershez, a szimbolikusba emelkedjék, nevén nevezvén a pszichikai fölismerést, az eredethez, az ösztönökhöz, a tudatalattiban munkálkodó „szenvedély”-hez visszatalálás létet meghatározó élményét. Baka szonettjének befejező sorában az ártéri tóból víz lesz, bár nem utolsó szóként, s a Puskinétól alapvetően eltérő szövegösszefüggésben. Ez szintén indokolhatja, hogy a két verset együtt- és egybeláthatóként mutassuk be, a roppant idő- és nyelvi távolság ellenére. Azonban nem kizárólag a tárgy (véletlenszerűnek is fölfogható) hasonlósága sugallja, hogy Baka Sellő-szonettje és Puskin A sellout egymásra reagáló költeményekként jöhetnek számításba. Baka életrajza jöhet segítségünkre: az élettényekből tudjuk, hogy számára az orosz kultúra, ezen belül súllyal az orosz irodalom nem mint egy másik nyelvű, mindenekelőtt egyetemista korban elsajátított, tananyagszerű ismeret létezett, hanem megismervén a szovjet korszak történelem alatti, „privát” és irodalmi világát, egy olyan műveltséget és létformát jelentett, amely egyszerre szolgált - paradox módon - egy szabadabb kultúrális tájékozódás keretéül, ugyanakkor e mellé az idegen nyelvű kultúra mellé rendelhette a maga magyarirodalom-történelem-látomását. Azért teremthette meg Baka a maga orosz poéta-hasonmását, azért szerezhetett orosz alcímű magyar-orosz verseket, mivel a magyar és orosz nyelvi-irodalmi kultúra találkoztatásakor élete sorsszerűségét, önmagában tett felfedezéseinek, belső világának tapasztalatait-tanulságait mutathatta föl. Fordítóként-közvetítőként pedig a magyar irodalom egy hiányozni látszó fejezetét „rekonstruálta” (konstruálta), az anyanyelven is megvalósítható multikulturalitást az irodalom, a költészet természetes nyelveként hasznosította. Az orosz irodalom és művészet Baka számára olyan értelemben „anyanyelv”, hogy a mélyen értett nyelviségen túl az egyetemes nyelviséget reprezentálja, ama szöveget, amely világirodalom-létében közös minden hasonló szöveggel. Ilymódon kapcsolódik Baka István sellője a világirodalomhoz, szűkebb
