Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - Fried István: Puskin és Baka István sellője
Fried István • Puskin és Baka István sellője 15 dete és vége. Olyan értelemben fordulópont Goethe verse, hogy a nem evilági, a mesei, a képzeletbeli jórészt az emberi tudat drámájává lesz; a konvenciók, a szocializáció következtében elfojtott szenvedély, indulat, vágy áttöri a társadalom (és az erkölcstörténet) emelte gátakat. Ugyanakkor a (vélt) szerelmi beteljesedés, az egyesülés a vízből fölbukkanó, a vízbe visszabukó kísértővei a halált hozza el, Erosz és Thanatosz így egyszerre jelenik meg a szerelem éjszakájában. Nemcsak A halász című ballada, hanem Faust is lemond arról, hogy az emberi sorsot sikertörténetként mutassa be. Faust halálában azt hiszi, hogy megérte és megélte az értelmet adó beteljesülést. Mindenképpen problematizálódik az isteni kegyelem is, hiszen legfeljebb az Örök Asszonyi (das ewig Weibliche) lehet közbenjárója a jobbra törő Faustnak, akinek csak halhatatlan lénye juthat az Örök Üdv, a Szeretet elé. Amiből következhet: az esendő és gyarló test méltatlannak bizonyul, hogy általlépjen az ember előtt tátongó szakadékon. Mindezt tekintetbe véve gondolkodhatunk el azon, hogy a Goethe költészetét oly mélyen ismerő Puskin milyen irányban lép tovább, mikor húsz esztendősen megírja Ruszalka (A sellő) című versét. A Goethe-balladához képest jelentős változás, hogy az életerős halász helyett az orosz poétánál szerzetes (monah) a megkísértett, akiről megtudjuk, hogy öregember (sztarec), napjait imádsággal tölti, gondolataiban halálára készül. A megkísértett és a kísértő mindenképpen egymást tagadó-kizáró világból érkeznek, a megkísértő lentről, a megkísértett (ha imádságaira, életére, anachoréta voltára emlékezünk) fentről, az egyik a lenti, a másik („eszmeileg”) a fenti tartományból. A szerzetesé a nyár, az esti sötét, míg a sellő (felhasználva Garai Gábor nagyjában-egészében pontos, bár kevéssé költői fordítását): „mint friss hó, ha lankákra hull”. A történet külső körén fölcserélődnek mozzanatok, a sötét szín a szerzetest jegyzi, a fehér a sellőt, s ha a sellő „éji árnyékaként tűnik föl, ebben a szerzetes nézőpontja érvényesül. A szerzetest imája közben zavarta meg a meztelen leány (zsenscsina nagaja) látványa, ám ennek még kétszer, összesen háromszor kell megtörténnie ahhoz, hogy a sztarec maga is látvánnyá, azaz regévé, tüneménnyé válják, látomássá a (szintén) vízre bámuló gyermekek szemében („Csak kisfiúk látták: szakálla Úszik őszen a víz felett”). Puskin történetformálásában nemcsak az imádkozó szerzetes figurája jelenti az elmozdulást (a történetet a fény-árny, tudatos-öntudatlan, szent-kárhozatos dichotómiájába helyezve), hanem a határozottabb körvonalakkal megrajzolt záró sorok ellenére is 1.) A történet ambivalens jellege tetszik ki: a sellő feltűnését csupán az öreg (sztarec) észleli, és ekképpen nyitva marad, hogy a képzelet játékáról volt-e csupán szó, vagy pedig a regék-mítoszok „igazsága” szerint realizálódnak az események. A köd, a felhő, az éji árnyék (tény nocsnaja), majd a hulló csillag (paducseju zvezdaju)
