Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - Fried István: Puskin és Baka István sellője
14 Új Dunatáj 1997. május lettek halálba vonzók, mindent felejtetők, arról viszonylag kevés információval rendelkezünk, hiszen fennmarad a kétség: mennyire kivetülései ők a szépség- vagy kéjvágynak (melynek szép szavakra sem feltétlenül van szüksége), s csábításuk mennyire kínál belépést egy tiltott területre. Látni fogjuk: Puskin verse mindkét lehetőséget nyitva tartja, míg Baka Istváné inkább az első eshetőséget formázza irodalommá. Az európai folklórban viszont egyfelől a hűség-hűtlenség, a tiszta-tisztátalan szerelem-szenvedély között vívódó szubjektumok históriájává lett, másfelől az irodalmi feldolgozásokon át megerősödött az ösztön és öntudat, a kéjvágy és mérséklet örök vitájának értelmezése. Elisabeth Frenzel motívumtörténeti lexikonában „die dämonische Verführerin”-(ek) (a démoni kísértők) közé sorolja a sziréneket. A szirének, a hableányok, a sellők az ősi természeti világban őrzött szerepüket játsszák, s a természettől eltávolodott, a civilizatórikus, konvencionális világba betagolódott egyének előtt jelennek meg kísértőként, miközben a racionalitás szempontjai szerint elrendezett életvezetés számára démonikusként tetszenek föl. Ekképpen a képzelet és a racionalitás dichotómiáján töprengő költészet emberszabású és -központú románcainak, regéinek lesznek alakjaivá. Itt azonban még egy tényező, hangsúlyosan XVIII. századi mozzanat előtérbe kerüléséről kell szólni. Nevezetesen a pszichológiai érdeklődés és magyarázat lehetőségéről. Ugyanis a felvilágosodás fény-szimbólumának és értelem-elsőbbségének széleskörű recepciója sem tehette kétségessé, hogy a fénynek ellentétes jelentéssel rendelkező párja, mindenképpen velejárója: az árnyék, a sötétség, az éj; és ez nemcsak a szintén jelképesként fölfogott nap-éj, tavasz-tél fordulásaiban-váltakozásaiban kaphat magyarázatot, tehát nemcsak kozmogónikus értelmezése lehetséges, nem feltétlenül (bár nagy valószínűséggel) mítosz-magyarázat szükségeltetik, hanem az emberi természet belső folyamatainak, nem bizonyosan a külső eseményeket leképző, sokkal inkább azokat sok tekintetben meghatározó feltárása adhat felvilágosítást, mint ahogy ezt Puskin is, Baka István is versével sugalmazni látszik. A sokáig uralkodó és képi kommunikációként széles körben elterjedt allegóriákat, emblémákat a XVIII. századtól kezdve szorítják ki, illetőleg strukturálják át a szimbólumok. Ennek az átstrukturálódásnak jellegzetessége, hogy a képi megjelenítést tekintve olykor pusztán továbbgondolásai az egykori allegóriáknak-emblémáknak, csakhogy az azonosíthatóság helyébe a sejtetés-sejthetőség, a lefordíthatóságéba pedig a szavak mögött megbúvó, sokjelentésű, egy kevéssé átlátható világot jelző szavaklépnek. Az a Goethe helyezi jogaiba a szimbólumot (elméletileg is, vagy elsősorban ott!), aki 1779-ben megalkotja a szirén-motívum korszerű változatát Der Fischer (A halász) című balladájával, és ezzel a kísértő és a megkísértett históriáját kiemeli a bűn és a bűnhődés hagyományos (még a folklórban is érvényesülő) jelentésmezejéből, és hangsúlyozottan individuális-pszichikai történetté avatja, külön jelentőséghez juttatva (szimbólumként) a z/zzet, mint amely a történet kéz-
