Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 4. szám - KRITIKA - Szilágyi Zsófia: Nagybetű, élet, irodalom

Ilyen lenne az űri szemle.

Milyen szép! - bólintva mindenre, meglátnám, milyen kéken ég az ég, mely hozzád illenék.

Mert a mindenség ráadás csak, az élet mint az áradás csap a halál partszegélyein túl, űrök, szívek mélyein

túl, túl a hallgatag határon, akár a Duna akkor nyáron...

Mert szeretsz s nyugton alhatom, neked én be is vallhatom

az elmúlástól tetten érten, hogy önmagamba én se fértem, a lelkem azért közvagyon s azért szeretlek ily nagyon.

I. József Attila kései költészetének megrendítően szép, de ugyanakkor különös darabjai a Flóra-versek. A boldogságot világgá kürtölő harsány önfeledség és a férfias szemérem visszafogott árnyaltsága, a szerelem mindenhatósága és a mindent visszavevő halál egyaránt motívumai és élménytartalmai e verssorozatnak. Úgy tűnik, a költő boldogsága felhőtlen, hisz a szerelemről, annak beteljesedéséről és a kedves himnikus hangú dicséretéről szólnak a versek, s épp az igazi, a nagy érzelem az, amely észreveszi a leselkedő árnyakat, a szerelmet veszélyeztető erőket, indulatokat. Ám a Flóra-versekben nemcsak ez az örök emberi félelem kap hangot, hanem munkálnak mindazok a negatív tapasztaltok, élmények, tudattartalmak is, amelyek a korábbi időszak verseiben meghatározóak, s amelyeket távol tart /kellene tartania az új szerelemnek. Összetettségükkel, érzelmi diszharmóniájukkal és dialogizáló etikumukkal megrendítőek ezek a versek, s alig érthető, miért nem szentel(t) nagyobb figyelmet az irodalmi tu-