Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 4. szám - KRITIKA - Szilágyi Zsófia: Nagybetű, élet, irodalom

„Léda nem tudott uralkodni magán, és 1912 márciusában (mások szerint májusában) olyasmi történt, ami elől jobb, ha eltakarjuk arcunkat; ne lásson bele a hivatalos irodalomtörténet soha ebbe a szörnyű emberi mélységbe, ahol tettlegességgel ért véget két ember olyan szerelme, amely a világirodalom legszebb verseivel ajándékozott meg mindannyiunkat.

Ady fenyegetőzve csapta be az ajtót, és a fenyegetést csakugyan be is váltotta; olyan gyilkosán, olyan végzetesen, olyan kegyetlenül, ahogyan még költő nem gyilkolta meg a múltat, amikor az már új élményanyagot nem tudott adni.”

És mivel állhatott egy költő úgymond bosszút? Természetesen verssel. Amilyen kegyetlenségig bántó lehetett egykor ennek a szerelemnek a megtagadása, esztétikailag olyan gyönyörűséges és fölemelő lírai olvasmány az utókornak.

Két szereplős ez a vers. A küzdelem azonban nem egyenlő. Az alkotói öntudat tőrt döf az asszonyi önérzetbe. A poéta rátartian tudatosítja, hogy fölébe kerekedett múzsájának. Nem kegyelmez. Léda nevét mintegy köznevesíti. Mert mit is állít Ady? Léda nem is Brüll Adél, hanem az elmúlt évtized alatt megélt szerelmek gyűjtőfogalma. Ennél nagyobb sértés aligha van, mint valakitől elvenni személyiségét. Erre kontráz rá a verszárlat gőgje: Léda nincs is, ha a költő nem akarja.

Hogy mégis mit jelentett Adynak Diósyné Brüll Adél, azt ennek a versnek művészisége bizonyítja. A költő minden alkotó erejét latba vetette. De fordítana egy „senkire” ennyi gyönyörű képet, ennyi poétikai fondorlatot a lírikus, ha nem akarna az elhagyott asszony előtt tetszelegni, tudatosítani mesteri nagyságát. Léda értette a művészetet, tudta a költészetet, őt „olcsón” elbocsátani nem lehet, csak művészileg tökéletesen, „szépen”.

Léda a Nyugat 1912. május 16-i számában olvashatta a kíméletlen sorokat. Ezeknél csak az ajánlás volt komiszabb, amely később elmaradt a cím alól. Gyakorlatilag ítélet volt ez Ady és Léda szerelmének ügyében. És az asszony nem föllebbezett. Egy év múltán még kért egy találkozót a férfitól, de hiába várakozott rá a bécsi pályaudvaron. Lédából ismét Diósyné lett, aki méltósággal viselte női büszkeségének megsértését. A nyilvánosságnak sohasem nyilatkozott, nem vádolt, nem átkozódott. Ady is mélyen magába zárta az emléket, egyáltalán nem beszélt róla, még barátai előtt sem.

A KALOTA PARTJÁN

Pompás magyarok, templomból jövet, Mentek át a Kalota folyón S a hidat fényben majdnem fölemelte Az ölelő, júniusi nap.

Mennyi szín, mennyi szín, mennyi kedves És tarkaságban annyi nyugalom És fehér és piros és viritó-sárga,

9