Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám - Szabó József: Tájszavak és bodrogközi hagyományok
36 Új Dunatáj 1997. március bodrogközi ember nemigen hiszi el, hogy a mai dimbes-dombos bodrogközi terület nagy része nem egészen egy évszázaddal ezelőtt még mérhetetlen nádas, mocsár volt, s csak az indulhatott útnak akárcsak a szomszéd faluba is, aki ismerte itt a járást. Mert ha az idegen helyi ismerettel rendelkező vezető nélkül nekivágott a két település között levő mocsárnak, nádasnak, ritkán jutott el útja végcéljához. Gyakran elnyelte ugyanis a meggondolatlan, óvatlan utazót a feneketlen mocsár, mint ahogy erről számos monda, történet is beszél”. (Bodrogközi tájszótár. Pácin, 1992. 5.) Abban, hogy a Bodrogköz vidékén sok évszázaddal ezelőtt keletkezett különféle csodás történetek, hiedelmek szinte egészen napjainkig megmaradtak, bizonyára szerepet játszik az a körülmény, hogy a tatár- és törökdúlás, a különböző csaták, háborúk pusztításai ellenére ezen a tájegységen a magyarság folytonossága sohasem szűnt meg. Bodrogköz népe szorgalma, küzdeni tudása, leleményessége révén mindig úrrá tudott lenni a társadalmi megrázkódtatásokon és a természeti csapásokon egyaránt, mégpedig úgy, hogy szellemi kultúráját is folyamatosan megőrizte, és nemzedékről nemzedékre továbbhagyományozta. Az író gyermekkora az 1950-es évekre, arra az időszakra esik, amikor ugyan már visszaszorulóban volt a falu gazdag szokásrendszere, a hajdani paraszti gazdálkodás és létforma, de még sok minden megmaradt valóságosan és az idősebbek emlékezetében is az egykori népélet hagyományaiból. Ezért neki még módja volt arra, hogy kisgyermekként egyrészt maga is közvetlen résztvevője, átélője legyen a falusi életmód különböző színtereinek, másrészt az idősebb emberek elbeszéléseiből sok minden föltárult előtte a helyi paraszti közösség életéről, múltjáról. A kötet egyik írását a szerző egy gyermekkori élményének fölidézésével kezdi: „Amikor én még amolyan surbankó legényke voltam, még egy kisebbfajta szőlőkarónál is kisebb, édesanyámmal gyakran eljárogattam tollfosztóba. Nemcsak a sok vidám vagy éppen szomorú-szép dal vonzott engem oda, hanem valami egyéb is. Mert amikor a fosztok már belefáradtak az éneklésbe, hogy szóval tartsák egymást, mesélésbe fogtak. Minden alkalommal akadt valaki, főleg az öregebbjéből, aki elmondott egyegy hihetetlen, csodálatos történetet. Hát ezeket szerettem én a leginkább hallgatni. A történetek egyike-másika olyannyira megragadt bennem, hogy máig elevenen él emlékezetemben, s olyikuk felidézésekor még ma is borsózik a hátam” (A koporsófedeles ember. 91). A Kígyókőcímű összeállítást részben az író gyermekkorára, az idősektől hallott csodás történetekre való visszaemlékezés foglalja keretbe, részben pedig — amint már röviden utaltam rá — a mondák, regék eseményeinek közös színhelye, a Bodrogköz teszi egységessé. A kiadvány — szépirodalmi értékei mellett — elsősorban a történelmi hagyományok és a néprajz iránt érdeklődők figyelmét keltheti föl, tájszavai révén azonban a nyelvészek (főképpen a nyelvjáráskutatók) is haszonnal forgathatják. Számot tarthat ezenkívül a tanárok, diákok érdeklődésére is.