Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 4. szám - KRITIKA - Szilágyi Zsófia: Nagybetű, élet, irodalom

nem egy finoman és észrevétlen természetességgel elhelyezett vonatkozó névmást találunk a katarzis kezdőmondatában: „azt lőtte le, aki hűségével ezt a két vadat szétszaggatta” Ezután már ismét fiát látja az igaztalanul elpusztított farkasban. Az utolsó két mondat egyszerre képszerű helyszínrajz és a végkifejlet tömör drámája, amely a halál tényét is egyetlen jelzős szerkezetben tudatja: „hideg tetemeik”.

A novella hatásának különös varázsát erősíti a kimunkált prózaritmus, amely Móricz legjobb alkotásai felé mutat. A szaggatottság éppúgy jellemző erre, mint a rövid-hosszú mondatok lüktetése. A szűkszavú Tógyer mindössze három hoszszabb mondatot mond, ezek mindegyike szeretete mélységét jelzi, csaknem versszerű ritmusban. Az utolsó például így szól: „Hát ha Isten azt akarja, hogy a Jóska lelke menjen belé? Hiszen úgy néz, úgy sír, úgy kér, úgy simogat.” Észrevétlenül, a feszültség érzetét kelti viszont a vásárba készüléskor a hat sorba sűrített tizenöt mondat, amelynek fele egy-háromszarvas. A novella tömörségét szolgálják az egyszerű jelzők, amelyek csak egyetlen ponton hatnak a halmozás erejével, amikor Tógyer visszatér régi szolgálata színterére, „de a farkassal, amelyből ekkorra már egy derék, sötétszürke, fekete csíkú, pompás állat lett.” Ez a kiemelés, majd az új élet felé induláskor az ugrándozó farkas, amely „vígan hegyezve bosszú, hegyes, kemény füleit” halad gazdája előtt, jól érzékelteti az állat igazi jelentőségét.

E ponton ismét feltehetjük a kérdést: vajon milyen jelképeket hordoz a novella, miben áll hatásának titka? Nem kétséges, hogy Tolnai, akinek leánya Erdélyben, felesége pedig két évvel e mű születése előtt meghalt, akár önmaga jelképeként is érthette Tógyert. Élete során akadt barátja, akinek öngyilkos halálakor így búcsúzott verssel megdöbbentő fájdalommal:

„Körmömmel kiáslak, feltöröm koporsód:

— Oh fiam, rokonom, oh, oly sokam nekem!

Testedet kiveszem, meg-megmelengetem,

Csókommal borítom, könnyemmel fürdetem!”

Kísérteties a hasonlóság a novella zárójelenete és a Dömötör János sírjánál című vers képei között. Mindez nem fakadhat csupán helyzetazonosságból, s ezért nem zárhatjuk ki a konkrét tények művészi újraértelmezését sem a jelképi szinten.

Valószínűbb ennél, hogy más jelképeket erősítenek Tolnai életének adatai. A novella első felének jelentése ez esetben az a társadalom, amely nem fogadja be az előítéleteivel szemben álmodozót, a második felében pedig a megtalált egyéni boldogságot rombolja szét részben a társadalomból kivonult ember magával hozott kétsége, részben a társadalom megrontó ereje. Ez egyben a Szent Ferenc-i motívum új körülmények közötti visszájára fordulását is mutatja. Jellegzetesen XIX. századi — bár már a felvilágosodásban meglévő — motívum viszont a jóra való nevelhetőség mindmáig pislákoló elképzelése. Ebben nemcsak Tógyer hisz, hihet szinte rousseau-i hévvel, hanem maga Tolnai is, aki polgári iskolai tanárként és igazgatóként makacsul szorította magát tankönyvírásra és nevelésre.

9