Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - KRITIKA - Szilágyi Zsófia: Nagybetű, élet, irodalom
68 Új Dunatáj 1997. december alkalmas szerelmesregény alkotójaként voltaképpen gondolkodás és a leírtak újraolvas ása nélkül írni - ez azonban vélhetőleg csak az imitált hanyagság és a teljesen ki nem kapcsolható tudatosság kölcsönhatásaként valósulhatott meg, hiszen aligha hihető, hogy Parti Nagy (még ha Jolika bőrében volt is) „elfelejti” hősei nevét, Edinát egyszer Emesének, másszor Enikőnek, Dénest pedig egy ízben Miklósnak nevezve, hacsak nem törekszik tudatosan, az imitáció érdekében felejtésre. A test angyalának paradoxitását tehát abban kell látnunk, hogy éppen egy, az alkotó személyét teljesen lényegtelenné tevő műfaj segítségével kíván alkotói tudatot teremteni. A szerelmesregényt valamiféle primitív, a szóbeliségből hangsúlyozottan az írásbeliségbe átemelt varázsmesének kell tekintenünk, ahol az otthonról elinduló, majd a mese végére a megpróbáltatások után visszatérő, s ezzel a világ eredendő harmóniáját visszaállító főhős helyett a két „egymásra találó” hős van a szüzsé középpontjában. A „funkciók” (hogy ezzel a proppi kifejezéssel éljünk) száma nagyon csekély (találkozás, félreértés, „boldog végkifejlet”), a segítő és ellenséges hősök összetett rendszerét pedig a segítő hősök egyhangú jelenléte váltja fel. Ha elfogadjuk, és A test angyala Sárbogárdi Jolánjára is vonatkoztatjuk Barabás Judit szavait: „Az Ibusár Jolánkája életének éppen az a tragédiája, mármint ibusári és püspökladányi szinten, hogy szinte sokkírozóan működő éZonyelvi kifejezőkészsége írásban szinte azonnal cserbenhagyja, s csupán rémséges és élvezetes képzavarokat produkál” (Alföld, 1997/6,94.), azt is mondhatjuk, hogyjolánnak voltaképpen mesemondói szerepet kellene betöltenie. Az írásbeliségtől elszakíthatatlan szerelmesregény azonban már csak azért sem helyezhető át a szóbeliségbe, mert kimondottan nem közösségi, hanem egyéni „fogyasztásra” szánt műfaj. Ehhez az alkotói tudatot romboló műfajhoz olyan nyelv társul, amely az irodalom lényegiségét valósítja meg és hozza a felszínre: a régebbi korok irodalmi műveiben a szöveg diszkurzív szintjének aprólékos elemzésével kimutatható „folyamatos teremtő aktus” itt (és általában Parti Nagy prózájában) rögtön szembe ötlik, hiszen „minden nyelvi elemet (azaz szót, szintagmát, alakzatot, jelentést, stílusárnyalatot stb.) eloldoz a (mindennapi, történeti és irodalmi) konvenció kötöttségeitől”. (Margócsy István: Nagyon komoly játékok, Bp. 1996. 143.) Parti Nagy prózájának sajátosságát nem abban kell látnunk, hogy a nyelvet elszakítja kommunikatív funkciójától és a szöveget autoreferenciális szerveződésként is működteti, hanem abban, ahogy ez a „teremtő aktus” csak rá jellemzően realizálódik a műben. A nyelv „felélesztése” A test angyala sokkal inkább köthető Parti Nagyhoz, mint a fiktív dilettáns szerzőhöz. Míg Jolika „szép emberi érzéseket” szeretne „közölni”, s a hősnőjére, Margittay Edinára használt fogalommal élve, „jó magyaros” módjára irodalmi műveltségét is fitogtatni (ahogy az Jolánkája fogalmaz: „Tiszta só a pizsamám az irodalomtól”), de éppen „nyelvi kifejezési szempontból” támadnak problémái, addig Parti Nagy éppen a nyelvi norma folyamatos megszegésével, az
