Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - KRITIKA - Szilágyi Zsófia: Nagybetű, élet, irodalom
Kritika 69 irodalmi tradíció sajáttá tételével és ironikus újraírásával teremti meg önnön alkotói szubjektumát. Jolika az Ibusárban éppen a nyelvet látja maga előtt akadályként, és nagyon zokon veszi, hogy a kiadók mindig „a nyelvén lovagolnak”, Parti Nagy művei pedig láthatólag éppen ezt a „nyelven lovagolást” követelik meg olvasóiktól. A folyamatos normaszegés tehát egyfelől meggátolja Jolikát abban, hogy belesimuljon a szerelmes regény kánonrendszerébe, másfelől pedig Parti Nagy prózanyelvét teszi egyedivé. A szövegben mintha kettős folyamat lenne tettenérhető: miközben a fiktív szerző harcol a különböző kánonokkal, a nyelvi normával, valamiféle rontott, hibás nyelviséget létrehozva, addig Parti Nagy éppen ennek a „küzdelemnek” a nyomaival, a „nyelvrontással” kérdőjelezi meg, teszi ironikussá a szabályrendszereket és éleszti fel, szabadítja ki a nyelvet az őt elkoptató, köznapi, kommunikatív használatból, a közlő funkció helyett a nyelvre magára irányítva a figyelmet. Jolika számára az egyik fő nehézséget láthatólag a szóbeli intonáció és az érzelmi kifejezőeszközök írásba fordítása jelenti: a gépeléssel (a betűhelyek kihagyásával), a központozással, a helyesírással egyaránt meggyűlik a baja. Legfontosabb eszköze a idézőjel és a nagybetűs szókezdet lesz, ami, parodisztikus hatása mellett, a helyesírás konvencionális voltára mutat rá. (Hogy kissé érzékeltessük ezt, egyetlen mondatot idézünk: „A jól eső »séta« után pihenő céljából az előcsarnok kellemes foayé-ibe merült, melyből ki se látszott megtermettségiik s Pálmafák miatt. ”) Ugyanilyen kettős funkciója van a grammatikai szabályok megszegésének, a stílusrétegek keverésének, a szószerkezetek és a frazeologizmusok megbontásának, a közhelyszerű kifejezések és az irodalmi idézetek kifordításának, a szintaxis megtörésének és újrarendezésének. Ismét csak egy példát kiemelve: a köznapi kommunikációban voltaképpen már üres, eredeti jelentésétől megfosztott „kisportolt” jelzőt Jolika szerepében és szövegében a végletekig koptatja Parti Nagy, s ezzel mélyen ironikussá tesz, újraéleszt egy „halott” szót. (Nemcsak kisportolt alakról, de „kisportolt, rövid körmű ujjakról”, „kisportolt, de intelligens alkatról”, stb. is olvashatunk a szövegben.) Ezt a prózanyelv éppen annak köszönheti egyediségét, hogy a különböző nyelvi szintek és stílusrétegek rontása, megtörése egyidejűleg, egymástól elválaszthatatlanul történik, szinte megkövetelve ezzel (a kínálkozó hermeneutikai kérdésfeltevések mellett) valamiféle lingvisztikái, poétikai elemzést. Természetesen az effajta vizsgálat sajátos helyzetbe hozza az elemzőt, hiszen az egyszeri olvasásra szánt, imitált műfaj sokszori újraolvasásra is alkalmas nyelven szólal meg. Az önmagát elsősorban költőként meghatározó Parti Nagy prózanyelvét így akár „lírainak” is nevezhetjük - természetesen csak akkor, ha ezt a meghatározást itt elméleti terminusként használjuk, s a szöveg telítettségét jelezzük vele. Hiszen éppen ez a nyelv az, ami miatt Parti Nagy számára még „sok szépet rejteget az élet marsallbotja
