Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 4. szám - KRITIKA - Medgyes Tamás: Márton László igaz története

Kritika

61

Az erősebb tendencia azonban a Vanity Fair bábukat mozgató narrátorának alakját hozza előtérbe:

Nem akarjuk eltitkolni a kegyes olvasó elől, hogy mielőtt beléptetnénk Jacob Wunschwitzot saját igaz történetébe, magunk is hosszasan gondolkodtunk rajta: melyik pillanatban dől el, hogy valaki szereplője lesz egy történetnek, és hogy az, ami történik vagy történt, mitől lesz visszamenőleg is az ő személyéhez köthető? (42)

[...] történetünk egy későbbi szakaszában (amelyhez mi a magunk részéről példás rendben fogjuk vezényelni mind a szereplőket mind a fejleményeket) csakugyan ágyúgolyó fogja szétzúzni az időt [...] (179)

Ez a legpregnánsabban az olyan kijelentésekben mutatkozik meg, melyek a szöveg szereplőinek identitását, létét is a szöveg létéhez kötik, a retorika univerzalitását állítják, és ennyiben határozottan a szöveg és a szubjektum posztmodern olvasatát javasolják, különös kontrasztot alkotva a címmel. A szöveg teremtőerővel bír, a lehetséges világok között a reális világ pozíciójában maga biztosítja szereplőinek létét, valamiféle olyan szövet, mely a belépő számára játék- és életteret biztosít (legyen az olvasó vagy karakter) míg a kívülmaradóval nem tud és nem is akar kapcsolatot létesíteni.:

[...] Wunschwitz Drezdában töltötte a farsang előtti napokat, és éppen amikor a leghevesebben forrt ellene Guben falai között a gyűlölet, akkor döbbent rá, hogy most már semmiképpen sem tudja elszakítani magát a gubeniek ügyétől, mert ha véletlenül keveredett is bele, a benne való részvétel sorsának legfontosabb alkotóelemévé vált, és még ha nem szeretné is polgártársait, akik tényleg a legkevésbé sem szeretetreméltók, még ha lelke mélyén rosszat is kívánna nekik, akkor is minden erejével a javukért kellfáradoznia; nem mintha így kívánná sajátjólfelfogott érdeke, mert az érdeke azt kívánná, hogy családjával együtt kezdjen új életet Meissenben vagy menjen világgá, hanem azért, mert ha érdekei szerint járna el, és magára hagyná a gubenieket, akikbizonyára nélküle is képesek volnának boldogulni, akkor élete hátralevő részében (amely remélhetőleg hosszú lenne) joggal kérdezhetné magától, hogy létező személy-e még, sőt egyáltalán, hogy Jacob Wunschwitz valaha is a világon volt-e. (168)

A narrátor bizonyossága, mindentudása csak ritkán inog meg, de az is előbb jelentkezik az énonciation, mint az énoncé szintjén, ezzel is megerősítve, hogy a beszélő még saját hiányosságainak is tudatában van. Ennek legszembetűnőbb esete a némelyik szereplő neve körüli bizonytalanság. így Pohle mindig „Colomon vagy Carlman Pohle” néven szerepel, Fritz nevét pedig egyszerűen a narrátor találja ki.