Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - KRITIKA - Medgyes Tamás: Márton László igaz története
60 Új Dunatáj 1997. december így hát ezen az estén, amellyel egyébként Szent András napja végződött, amikor a lányok zabot és lenmagot szórnak az ágyukba, majd meztelenre vetkőznek, és kipirult arccalfigyelik, hogy megjelenik-e a tükörben az a férfi, aki első' szeretőjük lesz, és amikor a történetünk idején tizenhat éves Ulrike Jaserinck, aki rokonságban állt azzal a poroszlóval, aki a vásárcsarnok őrzésével volt megbízva, abroszt terített a földre, az abroszra szép rózsás tányért rakott, a szép rózsás tányérban főtt lencse volt és paprikás fejhús, a paprikásfejhúsnak afülébe súgott egy mondókat, melynek szövegét sajnos nem ismerjük, mire megjelent egyférfi, kést vett elő, és a paprikásfejhúst a főtt lencsével együtt elfogyasztotta, majd miután elaludt Ulrike Jaserinck elrejti a kést, és a férfi hajnalban eltávozik, Ulrike Jaserinck pedig arra a kérdésre, hogy mitől hízott meg ilyen hirtelen aztfogja felelni, hogy a jó levegőtől, majd néhány hónappal később arra a kérdésre, hogy mitől fogyott le és mitől ilyen sápadt, szintén azt fogja felelni, hogy a jó levegőtől, azonkívül attól, hogy Szent András éjszakáján egy késsel véletlenül megvágta az ujját; és férjhezfog menni, és a férje azt fogja mondani egy este, hogy tizenkét éve keresi ezt a kést, amelyet, mielőtt elszökne a városból, hogy megkeresse a svédeket bele fog szúrni Ulrike Jaserinckbe, aki azonban felfog gyógyulni, és akinek látnia kell majd, hogy a svédeket nem kell keresni, mert a svédekjönnek maguktól [...]; a békéden polgárok azzal a jóleső érzéssel térhettek nyugovóra, hogyjogaikat eréllyel bár, mégis erőszak nélkül ki tudják majd csikarni [...] (75) A narráció erősen stilizált, reprezentatív nyelve és a párbeszédek nivellált stílusa közötti kontraszt a szöveg öniróniájában oldódik fel, és így nem alkot vele éles, elkülöníthető ellentétet. A narrátor távolságtartása olvasási kódként is értelmezhető. A szereplők és a narrátor tudatállapotai a szövegben egymásba játszanak, és a párbeszédes részekben éppen ezért nem mindig könnyű a beszélő személyének azonosítása. Másrészt pedig ez a szintaxis éppen bonyolultságánál fogva biztosítékot jelent az olvasó számára a tudós narrátor eseményeket átlátó bölcsességéről, mindentudó figyelméről, melyre e regény roppant összetett világában szükség is van. Az elbeszélő megbízhatóságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy fölényes könnyedséggel kezeli a történelmi adatok megdöbbentő mennyiségét, a rokonsági kapcsolatok, a személyes és politikai érdekek, a helyszínekkel és az idővel kapcsolatos összefüggések elképesztően szövevényes rendszerét. A bizalmat csak megerősíti a szenvtelen előadásmód, a szereplőtől és az eseményektől való tudatos távolságtartás, melyet csak az énonciation szintjén tör meg a szöveg végén egy erősen retorikus kijelentés: [...] az elbeszélés irányítójaként lemondunk eddigi pártatlanságunkról. (227)
