Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - KRITIKA - Medgyes Tamás: Márton László igaz története
Kritika 59 Amikor azonban a brandenburgi területre is kiterjeszti működését a gonosztevő [ti. Haris Kohlhase], például kifoszt, majd bestiális kegyetlenséggel meggyilkol egy kereskedőt Marzahnban, ahole sorok írásának idején, a huszadik század utolsó évtizedében a nemrég megszűnt Német Demokratikus Köztársaság fővárosának egyik jellegzetes lakótelepe található [...]; és amikor megrohanja Joachimfejedelem egyik ezüstszállítmányát a róla elnevezett Kohlhasenbrücke mellett, ahol négy és fél évszázaddal később szovjet-amerikai fogolycserék zajlanak majd, és ahol a Potsdamfelé tartó vasútvonal halad át, nem túl messze attól a helytől, ahol egy általunk nagyrabecsült költő, aki egy elbeszélésében feldolgozta és világhírűvé tette Hans Kohlhase történetét, 1811. november 21-én hajnalban agyonlőtte magát; akkor Joachim fejedelem [...] Hans Kohlhaset [...] elfogatja és ’végezteti; (84-85) Részben ez a technika részben pedig az asszociációs logika okozza a szöveg szerkezetének, szintaxisának bonyolultságát. Az egyes események összefüggésének tényét a narrátor a lehető legtöbb oldalról igyekszik megvilágítani, így az oda- és visszakapcsolások, az időben és térben messzire nyúló szálak olyan szövedéke jön létre, melyet csak tudós (agresszív?) elbeszélő tud kézben tartani. Ez a technika: (1) mint mutatvány elkápráztat: Id. a 152 - 156. oldalak narratíváját, ahol a farsang vibráló fényeiből későbbi korokjacob Wunschwitzainak alakjai bomlanak ki. Egyiküket, a szökevényt 1919. január 15-én lőtték agyon, másikuk „Jacob Wunschwitz elvtárs, a Német Szocialista Egységpárt egyik alapítója, és a Német Demokratikus Köztársaság nevű államalakulat államelnöke 1950. február 18-án egy pillanatra elgondolkodott” (153), hogy végül a narrátor bevallja, csak a szeme csalta meg, valójában II. Rudolf császár alakját látjuk viaszba öntve; (2) olyan összefüggéseket tesz láthatóvá, melyeket a narrátor esetleg nem állít ok - okozati viszonyba, a szerkesztésmóddal azonban az olvasót erre készteti; (3) szinte önmaga paródiájába fordul, és a szövegnek ironikus felhangot kölcsönöz, amikor már komolyan veszélyeztetni kezdi az érthetőséget (a hihetőségről a narrátor lemond), és sokszori olvasás után is kétségben hagy a relevancia tekintetében. (78) Ez a fajta beszédmód a régebbi magyar irodalom egy elég erős hagyományához, az anekdotikus, mesélős történetmondáshoz kapcsolódik, azt lényegileg átértelmezve, de fel is elevenítve. Márton László regénye tele van érdekességekkel, olyan kapcsolatok megállapításával, melyekkel az interpretáció a legtöbbször vajmi keveset tud kezdeni, viszont melyek a barthes-i olvasásnak nagy örömére szolgálhatnak, mert valóban felelevenítik a XIX. századi regény- és novellaírás legmarkánsabb vonulatának egyik jellegzetességét: a nyugodt, kényelmes mesélést, mely finom iróniájával kontrasztot alkot az igaz történettel, és enyhíteni tudja a regény cselekményének tragikumát:
